Sofi Oksanen: Az autokráciák és a nőgyűlölet mindig kéz a kézben járnak
Budapestre látogatott az egyik legismertebb kortárs finn író, Sofi Oksanen. Új kötete a háborús fegyverként használt nemi erőszak ügyét járja körül, az orosz-ukrán háborúban megtörtént események alapján, áldozatok beszámolóit felhasználva. A beszélgetésből többek között kiderült, hogy miért tartja fontosnak írni erről a tabusított témáról, hogy hosszú távú, transzgenerációs hatásai is lehetnek a nők ellen elkövetett erőszaknak, valamint az, hogy milyen módon függenek össze az ukrán fronton történtek az oroszországi nők helyzetével.
Napjaink északi irodalmának talán legmarkánsabb női hangja, Sofi Oksanen volt az Őszi Margó Irodalmi Fesztivál vendége, és csordultig megtöltötte a könyvbemutatója helyszínét.
Oksanen finn apa és észt anya gyerekeként született 1977-ben – anyja révén belelátott a 20. század észt történelmébe, közvetlen felmenői példáján (és gyerekkori látogatásokon) keresztül tapasztalta meg, milyen az élet az orosz elnyomás árnyékában, míg ő maga Finnországban felnőve már egy szabad világ levegőjét szívta magába. Ez a kettősség, ez az egyszerre kint is, bent is lévő helyzet alapjaiban határozta meg egész későbbi munkásságát.
Írói karrierjében 2008-ban érte el az áttörést, a számára világhírt hozó Tisztogatás című regényéért Finlandia Irodalmi díjat kapott, 2010-ben pedig neki ítélték az Északi Tanács Irodalmi díját. Járt már Magyarországon, 2014-ben a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál keretében átvehette a Budapest-nagydíjat, amely a világ legrangosabb írói, költői közül kikerülő díszvendégnek jár. Mind a hat, eddig megjelent regénye megjelent magyarul is.
Új könyvének bemutatóján Karafiáth Orsolyával beszélgetett. Az Ugyanaz a folyó – Putyin háborúja a nők ellen rendhagyó módon nem egy újabb regény, hanem egy esszékötet, amelynek központi témája a háborús nemi erőszak. Címe egy Hérakleitosz-idézetre utal – a görög bölcs azt mondta: „nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba.” Sofi Oksanen szerint viszont mégis, hiszen ezen a (harc)téren semmi sem változott, hiába léptünk át a 21. századba. Ahogy a kötetben idézett Masha Gessen, az orosz Memorial Társaság aktivistája írja: „Nem múltunk, hanem folyamatos jelenünk van. Amíg ez nem változik, folyamatról beszélünk, és nem emlékezetről.”
Sofi Oksanen elmondta, hogy az esszékötet ötlete egy szólásszabadságról szóló konferencián tartott előadása után merült fel benne. A Stockholmban, a Svéd Akadémián elmondott beszédére érkező visszajelzések annyira pozitívak voltak, hogy arra sarkallták, előadását egy esszében gondolja tovább. „Azért is gondoltam úgy, hogy ezt jó lenne megtennem, mert amit a háborúról hallottunk, azt férfiaktól hallottuk. A nők hangja a háborúról folytatott közbeszédben nagyon marginális volt. És ezt nem hagyhatjuk annyiban. Azért is, mert ha a világ autoriter vezetőire gondolunk, akkor azt látjuk, hogy a nőgyűlölet és az autokráciák, a tekintélyuralmi rendszerek mindig kéz a kézben járnak, és egymást erősítik.”
A könyvben szereplő eseteket első kézből származó beszámolókból, áldozatok közléseiből és a médiában nyilvánosságot kapott, dokumentált esetekből gyűjtötte össze, de a téma iránti érzékenységét családjának érintettsége is megalapozta: nagymamája elnémult nővéréről is megemlékezik ebben a műben.
„A nagymamám lánytestvérét Észtország második szovjet megszállásakor elvitték kihallgatásra. És ugyan visszatért élve, de soha többé nem beszélt. Nem arról volt szó, hogy fizikailag képtelen lett volna rá. Csak egyetlen egy dolgot mondott, ha megszólalt, azt, hogy »kérlek, ne!« Emiatt már kora gyermekkoromtól kezdve tisztában voltam a szexuális erőszak hosszú távú következményeivel, és kifejezetten zavart az, ha arra gondolunk, hogy az ezt a témát feldolgozó filmek mindig a bűncselekmény elkövetésének pillanatára koncentrálnak, és nem annak következményeire. Éppen ezért erről kezdtem el írni a Tisztogatás című regényemben is, de nyilvánvalóan a világ nem lett sokkal jobb hely azóta sem, ez a téma mit sem vesztett az aktualitásából, sajnos. Amikor az orosz támadás elindult Ukrajna ellen 2022 februárjában, nagyon sok észtben az merült fel, hogy ismétli önmagát a történelem, hogy olyan ez az egész, mintha láttuk volna már egyszer megtörténni. Ugyanaz a minta játszódott le, mint például Észtország megszállásakor. A minta ismétlődésének pedig része volt a szexuális erőszak is.”
A szexuális erőszak kérdése még mindig nagyon sokszor tabusítva van, annak ellenére, hogy egyre több értelmiségi emeli fel a szavát ez ellen, tematizálódik a médiában és a közbeszédben is. Ugyanakkor félő, hogy a hallgatás egyúttal a feledés és a bagatellizálás eszközévé is válik – jegyezte meg Oksanen beszélgetőpartnere, Karafiáth Orsolya. Oksanen úgy véli, minél többet beszélünk róla, annál jobb, mert az elhallgatás pontosan az elkövetőknek kedvez.
„Ők azt akarják, hogy csöndben maradjunk. Ha visszagondolunk az elmúlt idők különböző háborús bűncselekményeire, ahol nemi erőszakot is elkövettek, akkor azt látjuk, ha akárcsak egy túlélő áldozat is van, aki hajlandó és mer erről beszélni, és felemeli a szavát, akkor utána egyre többen jönnek. Például, Japánban évtizedekbe telt, amíg a második világháború alatt a leigázott ázsiai országokból származó, szexrabszolgaként használt nők számára igazságot szolgáltattak. Japánnak kártérítést kellett fizetnie ezen nők leszármazottainak is – a legutolsó ilyen kártérítés 2021-ben történt. Az ilyen példák azért is nagyon fontosak, mert láthatóvá teszik azt, hogy a szexuális erőszak okozta traumák transzgenerációsak. Nemcsak egy áldozatról van szó – ezek a traumatikus események kihatnak a második, de még a harmadik generációra is.”
Noha a könyv alcíme az, hogy Putyin háborúja a nők ellen, az esszék nyitnak egy sokkal tágabb perspektívát is, amikor megpróbálnak az olyan „mítoszok” mögé nézni, mint a legendásan kiismerhetetlen „nagy orosz lélek”. Ennek az elképzelésnek a felülvizsgálatára is kísérletet tesz ez a könyv Karafiáth szerint. Oksanen erre reagálva elmondta, rájött arra, hogy nem tudja elemezni, megérteni és megmagyarázni az elkövetők büntetlenségét anélkül, hogy tágabb kontextusba helyezné azt, és egyúttal lerombolná ezeket a tévhiteket, amelyek a mai napig nagyon elevenen élnek a nyugati közgondolkodásban.
„A finnek úgy gondolják – és nagyon büszkék arra –, hogy ők orosz-szakértők, hogy ők ismerik az oroszokat a legjobban a világon. Ugyanakkor számtalanszor hallottam finn emberektől, finn politikusoktól, hogy »nem értheted meg Oroszországot.« Ez az a mítosz, amivel le akartam számolni, mert de, igenis meg lehet érteni Oroszországot, egyszerűen azért, mert nem csinál semmi újat.”
„Azt hiszem, hogy a Nyugatnak is könnyebb az, ha a Putyin-rezsimről és az általa elkövetett dolgokról úgy gondolkodik, hogy azok őrült dolgok, mert ha az nem őrület lenne, akkor lenne mögötte ráció, észszerűség, és akkor viszont nagy baj van, mert ezt meg mi nem értjük. Ha őrületként fogjuk fel azt, amit a Putyin-rendszer tesz, akkor ez nem adja meg nekünk a lehetőséget arra, hogy a történtek mögé nézzünk, feltárjuk, analizáljuk őket. Így nem tudunk gondolkodni arról, hogy mi motiválja ezeket a cselekedeteket, a hibrid háborút, a pszichológiai hadviselést, mindazt, amit csinálnak. És ha nem elemezzük Oroszország tetteit, akkor védtelenek vagyunk, mert nem tudjuk, hogy mi ellen is harcolunk valójában” – figyelmeztet Oksanen.
Az író elmondta, hogy a putyini rezsimmel szemben kritikus hangot megütő értelmiségiként személye és munkássága ellen is irányul orosz agresszió, de ehhez már hozzászokott. „Az én életem nagyon könnyű az ukránokéhoz viszonyítva, szóval nincs okom panaszkodni. Úgy érzem, felelősséggel tartozom, hogy beszéljek ezekről a dolgokról, mert finn állampolgár vagyok, egy olyan országban élek, ahol a szólásszabadság az egyik legmagasabb szintű a világon. A pénzem, amit megkeresek, egyedül az olvasóimtól jön, akik megveszik a könyveimet, szóval teljes mértékben független vagyok. Ha az édesanyám vagy a nagyszüleim generációjára gondolok, ők például semmit sem tehettek azzal szemben, hogy a Szovjetunió hogyan írta át és hamisította meg az észt történelmet. Ahogy az ellen sem tehettek semmit, hogy a KGB folyamatosan követett minket. Én viszont, azzal, hogy írok, képes vagyok tenni valamit, és úgy hiszem, ez egyfajta családi kötelességem is.”
Mindazonáltal könyvében arról a jelenségről is ír, hogyan működik az emberben az öncenzúra, ha egy diktatúra fenyegető közelségét érzi: „Hatéves korom óta író akartam lenni, akkor kezdtem el naplókat is írni. Nagyon eltökélt voltam, minden nap írtam a naplómba. Mikor huszonévesen visszanéztem őket, észrevettem, hogy egy helyütt megszakadnak a feljegyzések: az utolsó bejegyzés akkor született, amikor készültünk meglátogatni az észt nagymamámat. A következő pedig azután, miután visszaértünk Finnországba. Egyszerűen észre sem vettem, hogy amíg ott voltunk, nem írtam a naplómba. Teljesen világos volt, hogy a szovjet megszállás alatt nem írunk semmi olyasmit a naplónkba, ami a szeretteinket veszélybe sodorná. 10 évnek kellett eltelnie a Szovjetunió összeomlása és Észtország függetlenné válása után ahhoz, hogy direkt szóhasználattal tudjak beszélni a megszállásról és elnyomásról. Ekkor kezdtem el Gulag-irodalmat olvasni, és óriási hatással volt rám pusztán az, hogy láttam ezeket a szavakat papírra leírva. Ekkoriban jelent meg Észtországban történészek egy olyan új generációja, amely egyre több mindent kutatott fel és derített ki ezekről a dolgokról. És az is nagyon fontos volt, hogy láthattam a KGB megnyíló archívumait – ez egy jel volt, annak a jele, hogy ha ezek a titkok hozzáférhetőek, akkor ennek a rendszernek itt a vége.”
Sofi Oksanen könyveiből és interjúiból is egyértelműen kiolvasható, hogy feminista elveket vall. Márpedig a putyini propaganda legfőbb ellenségei között szerepelnek a feministák és az LMBTQ-szervezetek. Nőjogi téren a helyzet egyre romlik: Kirill pátriárka például azt mondta, hogy a családon belüli erőszak a Nyugat találmánya, míg Putyin szerint Oroszországban nem is létezik ilyen – emlékeztet Karafiáth Orsolya. Arra a kérdésre, hogy Oksanen szerint van-e remény az orosz nők számára, az író bizakodó választ ad:
„Most az a helyzet, hogy Oroszországban a nőjogi aktivistáknak föld alatt, inkognitóban kell dolgozniuk. Ez nem azt jelenti, hogy nincs ilyen mozgalom, csak azt, hogy nagyon óvatosnak kell lenniük. Azt kívánom, bárcsak több figyelmet kapna a nyugati feministáktól az, hogy mi történik Oroszországban a nőjogokkal. Lépésről lépésre törölték el az abortuszhoz való jogot, és ez a folyamat semmilyen médiafigyelmet nem kapott a nyugati országokban. Nyilvánvalóan van remény, hiszen vannak még olyan nők, akik szeretnék megváltoztatni a világot, Oroszországban is. Azonban úgy gondolom, hogy a Nyugat és az Európai Unió nem látta, hogy jobban kellett volna támogatnia, valamilyen formában megsegítenie a független orosz médiát.”
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
