A Magyar Zene Házában adott különleges, intim koncertet Annie Clark, ismertebb nevén St. Vincent.
Az amerikai multiinstrumentalista dalszerző-énekest (aki mellesleg egyedi játéka miatt a világ legjobb gitárosait rangsoroló Rolling Stone-listán a 26. lett) a 2000-es évek végén sokan a következő Kate Bushként, vagy női David Bowieként emlegették. (Utóbbi ki is jelentette, hogy ő a „zene jövője”, St. Vincent „cserébe” csütörtökön is megemlékezett Bowie-ról.)
Azóta persze rég túlnőtte az ilyen összehasonlításokat, kiadott hét albumot, plusz egyet David Byrne-nel, elnyert egy halom Grammyt, énekelt a Nirvana vendégeként, fellépett a legnézettebb tévéshow-kban, kiemelt előadó a Glastonburytől a Primavera fesztiválig mindenütt. Bowie-hoz hasonlóan állandóan változó, de a kreativitásból, zenei színvonalból nem engedő szupersztár. Aki simán belakja a nagyívű, sűrű hangszereléseiről híres dalaival a legnagyobb arénákát is.
Most viszont Budapestre, a Magyar Zene Házába egy kifejezetten intim koncertet vezetett elő An Intimate Performance címmel, állandó zongoristájával, a zseniális Rachel Eckroth-tal duóban. Ez a felállás most azért is különösen fura, mert St. Vincent legutóbbi albuma, az All Born Screaming a legkeményebb, legnyersebb legenergikusabb lemeze. „Félelmetes élni, de egyben mámorító is. Mindez együtt” – énekli, sikítja. Most pedig ugyanezt sugallja, de úgy, hogy egy kvázi csendes szeánszot vezet elő.
Az ismert slágerei mutatkozhattak meg lecsupaszítva a két hangszerre és énekre. (Sőt, időnként csak egy szál gitárral kísérte magát.) És így derült ki igazán, milyen nagyszerű dal is a Hell Is Near, a Slow Disco, a Down and Out Downtown és a többi. És az volt a csoda, hogy így is ütősen, energikusan szóltak.
St. Vincent a színpadon igéző díva, stand-up komikus, máskor elszállt gitáros. Titokzatos, sokoldalú, és a tekintetet állandóan vonzó figura. Az egyik dal befejezésekor, az utolsó hangra várva a közönségből felsírt egy baba, mintha ő adta volna meg azt az utolsó hangot. St. Vincent mosolygott, és úgy hagyta a dolgot. Majd kvázi elbeszélgetett a szülőkkel, és üdvözölte a babát a koncerten. Sőt többször rákérdezett később is, hogy van a pici rajongója.
A közönséggel való szoros kapcsolat többször is átment beszélgetésekbe, kíváncsi volt a rajongók legnyomorultabb élményeire, vagy elmesélte mekkora művész volt Bowie, és persze, hogy Budapest csodálatos. Ezek a „csevegő idők” (amibe az is belefért, hogy egy srác megható története után lejöjjön a színpadról őt megölelni) nagyon szívhez szólóak voltak ugyan, de talán túl sok időt vettek el a zenétől.
Mert mégiscsak azért mentünk. Elképesztő hangterjedelemmel és ezernyi hangszínnel, érzéssel énekelt. Ebbe belefért az is, hogy sátáni kacajjal dúsítsa a slágereit, vagy hogy kiparodizálja Bruce Springsteeent, ráadásul épp az egyik legmeghatóbb saját dalát, a New York-ot énekelve.
Volt egy olyan érzése az embernek, mintha a haverjaival lenne egy bulin, ahol egy közülük épp előad valamit, ami épp eszébe jut. Spontán volt és vérprofi. Zenei ünnep, és baráti beszélgetés.
Fél kilenckor – miután Rachel egy szál zongorával felvezette a koncertet – kezdte és tíz után pár perccel köszönt el. Mintha mi sem történt volna, mosolyogva, puszit dobva lesétáltak. Pedig az év egyik legfontosabb koncertjét láthattuk.
Nem maradt hatástalan a kormány homofób retorikája: nőtt az erőszakos bűncselekmények száma, és magas az LMBTQ-emberek egyenjogúságát elutasítók aránya. A tiltottá lett Pride üzenete aktuálisabb, mint valaha.
A Tisza Párt elnöke úgy nyilvánult meg félreérthetetlenül a Pride-ről, hogy le sem írta a rendezvény nevét.
Az indoklás szerint azért, mert nem fellebbeztek a tiltás ellen, de a szervező főváros szerint nem is kell engedély.
A többi uniós ország megvan Orbán nélkül is, legalábbis egy bizonyos pontig.
Nehéz-Posony Kata, a HVG ügyvédje minden kérdésre válaszol.
„A bukásoktól, brutális sérülésektől való félelem folyamatosan bennem van” – meséli Valter Attila országútikerékpár-versenyző a Penge podcast legújabb adásában.
