Lehet, hogy a huszonegyedik század legnagyobb változása nem a mesterséges intelligencia megjelenése, hanem a vita eddig ismert formáinak eltűnése.
Ahogy az AI-ra, erre is van angol kifejezés: post-truth, az igazság fogalmán túli világ, vagy a pontos körülírás szerint az a helyzet, amikor „a tények kevésbé hatnak a közvéleményre, mint az érzelmeket megmozgató, személyes hitre épülő érvek”. A post-truth korszak legnagyobb kérdése pedig az: hogyan érvelj valakinek, akit egyáltalán nem érdekelnek az érvek? És nem, nem vélemények ütközéséről van szó, nem egyformán lehetséges elvek egymásnak feszültségéről, hanem arról, hogy mennyi kettő meg kettő.
Hogyan győzöl meg valakit arról, hogy a fal, amit fehér festékkel vontak be, fehér? Az emberiség számára a modern korban eddig még csak fel sem merült ez a kérdés, hiszen ilyesmiről nem lehet „meggyőzni” valakit, egyszerű tényről van szó. És ha már meg kell győzni valakit, mégis milyen érvet lehet felhozni azon kívül, hogy „de hát nézd meg, hogy fehér, hát nem látod, hogy nem más színű?”
Mi marad az emberek közti vitákból, ha kivonjuk az egyenletből a tényeket?
Mindazok, akik próbáltak már kommentekben vitatkozni valamilyen nézet elvakultan fanatikus követőjével, pláne bármilyen összeesküvés-hívővel, pontosan tudják, hogy egyáltalán nem elméleti vagy filozófiai vitáról van szó, hanem a leghétköznapibb valóságról.
Universal Pictures International Switzerland
Ahogy Jorgosz Lantimosz sem elméleti vitáról forgatott filmet Bugonia címmel, és akik ismerik a rendező életművét (mondjuk a Homárt vagy az Egy szent szarvas meggyilkolását), azon se lepődnek meg, hogy meglehetősen extrém irányból közelít a kérdéshez. A Bugonia ott indul, hogy két összeesküvés-hívő férfi elrabolja és a pincéjébe zárja, ott pedig egy ágyhoz bilincseli egy óriáscég befolyásos igazgatónőjét, mert meggyőződésük, hogy a nő egy űrlény, a Földet fenyegető andromédiai alienek közül való. Szóval nem, itt nem az a kérdés, hogy mit mondasz annak, aki nem látja, hogy a fal fehér,
hanem hogy hogyan győzz meg valakit arról, hogy nem vagy alien, túl azon, hogy elmondod, nem vagy alien? Hogy lehet bebizonyítani a nyilvánvalót?
Will Tracy forgatókönyve (ő írta A menü című Ralph Fiennes-filmet) akkor válik zseniálissá, amikor ezt a lehetetlenséget ábrázolja. Tracy ugyanis láthatólag nemcsak a „könnyebbik” oldal kommunikációjában mélyedt nyakig és annál is tovább – hogy hogyan söpri le az akár egészen elborult saját meggyőződését egy fanatikus, és hogyan hivatkozik szentírásként például „youtuber-kutatókra” –, de a másik oldaléban is. Lenyűgöző, ahogyan bemutatja a cégvezetőknek készségszinten kötelező asszertív kommunikációs technikákat, pontosabban azt, ahogyan ezek a normális, civilizált szituációkban egyébként tényleg nagyon hasznos vitamódszerek milyen fájdalmasan pattannak le a post-truth faláról. Már csak azért is kiválóak ezek a jelenetek, mert félbolondokat kigúnyoló filmből már milliót láttunk, de ezek azt mutatják meg, hogy bizonyos körülmények között a legkifinomultabb kommunikáció is hathat ugyanannyira szánalmasan röhejesnek.
Olyanok ezek a jelenetek, mintha egy pingvin beszélgetne egy sajtreszelővel.
A Bugonia azt mondja: ami ma van, arra senki nem készült fel, az sem, aki azt hiszi, hogy felkészült. Hiszen ők – talán lenézésből? – nem mérték fel, kivel állnak szemben, és eleve csak a maguk szintjére gondoltak. Mert hangozzanak bármilyen jól a vitaversenyek fordulatait idéző fordulatok („értem, hogy téged bánt, hogy ezt mondom, és jogos is az érzésed, ugyanakkor…” és társai), ha a másik nem fogékony a tényekre, akkor az érvekre és az asszertivitásra sem az, legfeljebb csak feldühítik.
Universal Pictures International Switzerland
És mivel Lantimosz-filmről van szó, természetesen ezúttal is azok a jelenetek a legjobbak – már ha az ember fogékony erre a látásmódra –, amelyeket viszketően kényelmetlen nézni. Pedig a Bugonia valójában egy remake: a Mentsétek meg a zöld bolygót! című 2003-as koreai film alapján készült, de teljesen érthető, Lantimosz miért érezte úgy, hogy a téma érte kiált. (Bár az eredeti film azon jelenete, amikor a fanatikusok még keresztre is feszítik a foglyukat, meglepő, hogy kimaradt a Lantimosz-verzióból, bár lehet, hogy a cancel culture-rel összefüggő üzleti döntésről van szó.)
Lantimosz filmjeiben az a legélvezetesebb – a szó legperverzebb értelmében „legélvezetesebb” –, amikor érződik, hogy a rendező – szintén perverz értelemben – élvezi, hogy zavarba hozza a nézőjét, vagy kiszúr vele, vagy átveri, vagy kigúnyolja, vagy fricskát ad neki. Akkor is, ha a fent már emlegetett, kínos párbeszédekről van szó, amelyek során Lantimosz ügyel arra, hogy minél veszélyesebb legyen a szituáció: a kikötözött fél provokálja a félbolondot, de eközben még egy instabil ember kezében is legyen puska. Ez a Bugonia hatásmechanizmusa: Lantimosz azt akarja elérni, hogy a néző, mint a bábszínházban az „ott van mögötted a farkas!”-t kiabáló gyerekek, minden erejével meg akarja akadályozni, hogy azt történjen, ami nyilvánvalóan történni fog, és megőrüljön attól, hogy erre képtelen. És aztán slusszpoénként ráadásul nem is az történik, ami nyilvánvalónak tűnt. És Lantimosz tényleg lubickol ebben: persze megvan a filmben az a jelenet, ami minden „titokban egy foglyot tartunk egy rejtett helyen a lakásban”-tematikájú filmben meg kell, hogy legyen, és ami hosszú percekig tartja ki a hitchcocki suspense-t – és aztán nem történik semmi olyan, aminek kéne, sőt a dolognak nem is lesz jelentősége a továbbiakban.
Universal Pictures International Switzerland
És Lantimosz – illetve hát az eredeti film – el is megy a fricskákban a falig, pontosabban át is megy a falon. Van ugyanis olyan fricska a filmben, ami megkérdőjelezi, miről is szólt az egész film, illetve mit is akart mondani a társadalmunkról. Mert ha efelől a fricska felől nézzük az egészet, akkor mindaz, amit fent a post-truthról írtam, értelmét veszti, és kérdésessé válik, mit is állít akkor ez az egész – és ez túl nagy ár egy jó poénért. (Amiről többet semmiképp sem lehet írni spoiler nélkül.) Még akkor is, ha ez vezet az egészen letaglózó utolsó képsorokhoz, amiket egészen biztosan megemleget minden néző, és amikre még azt sem túlzás mondani, hogy csak miattuk megéri végignézni a filmet.
Ahogy érdemes a színészek miatt is, mert a fent részletezett rendezői látásmód, a folyamatos hangulati váltások, a milliónyi váratlan elem, a folyamatos feszültség épp olyan filmes eszközök, amelyek hatalmas lehetőségeket adnak a színészeknek. És Jorgosz Lantimosz épp olyan színészeket választott, akik élnek is a lehetőséggel. Jesse Plemons a Totál szívás (Breaking Bad) óta nem hibázott, és most is tökéletes az összeesküvés-hívő bűnöző szerepében: egy pillanatig sem játszik idiótát, sokkal inkább abból a feszültségből táplálkozik, hogy olyan meggyőződéssel adja elő minden őrült gondolatát, mintha az akadémiai székfoglalóján adna elő. Aztán ezen is mindig csavar egyet, amikor előjön belőle az a vadállat, amit addig mintha vasvillával tartott lenyomva a zsírfoltos, kinőtt, kopott, különleges „vendég” tiszteletére felvett öltönye alatt. És ez az általa néha azért megvert fogoly iránti abszurd tisztelet is újabb színt ad a játékának, ahogyan az is, hogy láthatóan próbál egyenrangú szellemi partnere lenni a nála nyilvánvalóan sokszor intelligensebbnek, és elhiszi, hogy ez sikerülhet.
Az értelmi sérült segédjét és unokatestvérét játszó, filmen most bemutatkozó Aidan Delbis is csodás: ő maga a csehovi falra akasztott puska, amiről tudjuk, hogy egyszer úgyis el fog sülni. Az ő karaktere azért jelent állandó feszültséget, mert az első pillanattól nyilvánvaló, hogy ha nem is úgy, mint a fogoly, de ő is kényszerből teszi, amit tesz, és ezt csak súlyosbítja, hogy nem is érti igazán a dolgokat. Delbis nemcsak hitelesen játssza el a gyermeki szinten megrekedt felnőttet, de egészen szívszorítóan képes átadni a szerepe szomorúságát is – amit persze senki nem vesz észre.
Universal Pictures International Switzerland
Nem Emma Stone hibája, hogy az ő szerepe hordozza a legkevesebb meglepetést, ugyanakkor mivel remekül van megírva a karaktere, komoly skálát tud bejárni az alakításával. Olyan a figurája, mint egy görög drámában egy leláncolt istené, aki egyszerre van tisztában saját közel végtelen hatalmával, de azzal is, hogy a köteleit mégsem tudja elvágni. Nagyszerű a folyamatos mentális párharca Plemonsszal, ahogyan megpróbálnak a saját eszközeikkel egymás fölé kerekedni, és ehhez újabb és újabb taktikákat találnak ki. Stone nagyjelenete az, amikor még annak ellenére is ordibáló anyukaként magasodik az ettől tényleg újra kisfiúvá váló Plemons fölé, hogy egyébként az egy puskát szegez rá.
Olyan film a Bugonia, amelynek minden perce élvezetes és izgalmas, csak épp a nagy egész nem tud akkorára nőni, mint amennyire ezeket a perceket külön-külön nézve várnánk. Talán az idézőjelbe tett, ironikusan tálalt, majd újra idézőjelbe tett fricskákból is van olyan, hogy túl sok.
