Olyan, mintha a TikTokot pörgetnéd,
egyik poszt után jön a másik, aztán megint másik, és az már teljesen másról szól, mint az előző – ilyeneket lehetett hallani röviddel a Vígszínház új bemutatója után, a népszerű villamosjáratról elnevezett népszerű kocsmáról elnevezett 4-6 című előadásról. Amiben a puszta tény talán izgalmasabb is, mint az állítás: hogy egyáltalán beszélnek egy új színházi előadásról, amit egy patinás, bársonyszékes térben mutattak be (többek között) évtizedek óta bérlettel rendelkező nézőknek. Hát mikor volt ilyen utoljára? Az előadás ötletgazdája és rendezője, ifj. Vidnyánszky Attila tulajdonképpen már ennyivel elért valami nagyszerűt: újra eseménnyé tette a színházat, és még csak nem is a legegyszerűbb módszerrel, a politikai jelszavak felmutatásával, amitől szinte teljes egészében tartózkodik az előadás.
Szóval olyan, mint a TikTokot pörgetni, vagy ahogy az Élet és Irodalom kritikusa, Gergics Enikő csodálatosan találóan fogalmazott, az előadást a
doomscroll lendület
hajtja. (A doomscroll szót az előadás célközönsége alighanem pontosan ismeri, a boomereknek pedig hadd magyarázza el a boomer kritikus: azt a fogalmat nevezik így, amikor az ember teljesen értelmetlenül, cél nélkül görgeti a közösségi médiát, dagonyázva a negatív érzelmeit felébresztő információkban, és ha már ott van, mindent megnéz, amit az algoritmus elédob, akkor is, ha magától sosem keresne rá olyasmire.)
Facebook / Vígszínház / Daniel Dömölky Photography
Az előadásról szóló kommunikáció sokszor és sokféleképpen egyértelművé tette: a 4-6 ifj. Vidnyánszky Attila előző vígszínházi munkája, a @LL3t4rgIA (ejtsd: letargia) folytatása vagy szellemi örököse. Az volt talán az első előadás Magyarországon, amelynek elején nem azt mondták be, hogy kötelező kikapcsolni a mobiltelefonokat, hanem hogy van amúgy töltő a színpadnál, szünetben be lehet majd dugni, ha lemerült a készülék. Apróság, de fontos részlet arról, hogyan gondolkodtak az előadás alkotói a fiatalok szerepéről a színházban: ahelyett, hogy azt mondták volna, „csendben alkalmazkodj az előző generációk által egy teljesen más adottságokkal rendelkező korban kialakított szabályokhoz”, inkább azt jelentették ki: „tudjuk, hogy mi jár a fejedben, és amennyire lehet, alkalmazkodunk hozzá”. A @LL3t4rgIA-nak alighanem ezért akartak folytatást: hogy legyen még ilyen, a következő generációt megszólító színház.
https://hvg.hu/360/20251206_hvg-ll3t4rgia-zoomerek-es-boomerek-ifj-vidnyanszky-es-tsai-extazis-este-7tol-10ig
Van azonban egy lényeges különbség: annak az előadásnak létező irodalmi szöveg, Büchner Leonce és Lénája szolgált az alapjául, tehát egy A-ból B-be eljutó történet adott keretet neki, itt viszont „a társulat” van megjelölve egyedüli szerzőként, azaz alighanem a színészek és a rendező improvizációi alapján készíthette el a szövegkönyvet Németh Nikolett dramaturg. Bevett színházi működési mód ez, a magyar közelmúlt leginkább emblematikus, hasonló módszerrel létrehozott előadása a Krétakör Feketeországa volt. Ám azt megelőzte egy kéthetes elvonulás, ahol a társulat tagjai éjjel-nappal összezárva dolgoztak a jeleneteiken. Máskülönben nem lenne értelme összehasonlítani a Feketeországot a 4-6-tal (vagy 4-6-sal, ha a kívánt kiejtési mód „négyeshatos”), ennek a közbevetésnek csak az időfaktor miatt van relevanciája.
Mert ami a legfeltűnőbb az előadásról, hogy nem készült el.
Érezhető benne megannyi rendezői szándék, de ezeknek egyike sincs megvalósítva, már amennyiben – látva és korábbról is ismerve az alkotók tehetségét és dicséretesen nagy ambícióit – elengedjünk azt a lehetőséget, hogy a rendezői szándék mindössze a felszín kapargatása lett volna a mélységekre való odafigyelés nélkül.
Az előadás tere a Nagykörút leglepukkantabb italkimérő-hálózata, a 4-6 kocsmák egyike: Schnábel Zita a gusztustalanság esztétikájából építette meg a díszletét, amelynek közepe a bárpult és az azt körülölelő tér, két szélén pedig mocskos mosdók, vécék, piszoárok és telegraffitizett falak (ezúttal a telefontöltők helyett graffitizési lehetőség adott a szünetben, miközben Pogány Induló koncertet ad a bárpulton állva). Egyik főszereplője a kocsma tulajdonosa, akit Kovács Patrícia játszik a jelmeztervező Vas Kitti egyik telitalálat alkotásában, olyan sminkkel, hajjal és a testrészek különféle plasztikai módosításainak profi imitációival, hogy ha Illyés Gyula ma élne, és a Puszták népe után megírná a Plázák népét, ez a karakter lehetne a címlapon. (Előképe talán Hámori Gabriella szintén csodálatos külseje az Örkény Színház Kertész utcai Shaxpeare-mosó című előadásából.)
Facebook / Vígszínház / Daniel Dömölky Photography
Ebbe a kocsmába szerződik el egy évre pultosnak egy vidékről Budapestre költözött, az egyetemről kiugrott lány (Gál Réka Ágota), itt törzsvendég Pogány Induló, azaz polgári nevén Szirmai Marcell, akiről hamar kiderül, az ő édesanyja az állandóan csaprészeg Márta (Majsai-Nyilas Tünde), és ide téved be az utcáról mindenki, aki valamilyen tipikus, mindenki által ismert embertípust jelképezne lomistól kezdve fociszurkolón át melósig. És bár az egy évet felölelő előadásban valóban megjelennek nemzeti ünnepek, sőt egy egymondatos remek poén erejéig még a 2026-os választás is, inkább csak a műsorfüzet leírásából áll össze, hogy itt mi azt látnánk, „mit jelent ma magyarnak lenni”. Ambiciózus és figyelemre méltó vállalás, de az előadás semmivel nem visz közelebb a megfejtéshez, sőt még ennek szándékát sem igen fedezni fel benne.
Hogy egy előadás nem pontosan azt teszi, amit a műsorfüzet elsősorban marketingcélú mondatai ígérnek, az tulajdonképpen teljesen mindegy – pláne, ha ad helyette mást. A 4-6 legnagyobb problémája viszont az, hogy úgy érezni: nem akart mást, mint Pogány Indulóval és a @LL3t4rgIA sikerével becsábítani a kamaszokat a színházba, de arról már nem gondolkodott, mi legyen az után, hogy a tényleg lelkes kamaszok tényleg lelkesen bejöttek a színházba. (Ami, félreértés ne essék, hatalmas nagy dolog, és a mai magyar színház előtt álló egyik legnehezebb feladat sikeres megvalósítása.)
Ilyen értelemben túlzottan is jó párhuzam a TikTok-görgetés meg a doomscroll-esztétika:
jó karakterekkel teli látványos, ötletes, vicces jelenetek követik egymást – és ennyi.
Kibontva semmi és senki nincs. A pultos lány szüleiről megtudjuk, hogy a lány gyerekkorában folyamatosan veszekedtek, amiből, ha van bennünk némi empátia, következtethetünk arra, hogy ettől a lány élete most fiatal felnőttként nehezebb – de ennek a színpadon nincs semmiféle következménye, és nem derül ki róla semmi több. A kocsmáros nő szeretője, a kocsma kidobója szívesen felszedné a pultos lányt, akit szívesen visszahódítana Dániából Magyarországra költöző expasija is, így elvileg a két férfi verseng a nőért, ami látványos, esztétikailag izgalmas, a kortárs táncot is behozó jelenetekhez vezet, érzelmileg viszont nem történik semmi, és a sztori sem mozdul ebben a témában semerre, a látványos ötleteknek nincs következményük. Elhangzanak „jellegzetesen magyaros” cigányozások és más bornírt megjegyzések, de az előadás csak felmutatja ezeket, egyetlen szóval sem gondolja tovább őket, még a minimális, a gondolkodást beindító reflexiókig sem.
Facebook / Vígszínház / Daniel Dömölky Photography
Megjelennek karakterek, akiknek elvileg van valamilyen attribútumuk – például van egy NAV-ellenőr, jelen van a kocsma könyvelője –, de ezeket az attribútumokat egyetlen jelenetben használják, onnantól ők is csak beolvadnak a nagy masszába, és semmiben nem térnek el a többi kocsmatölteléktől, amely szó itt különösen helytálló: az előadás terét jelentő kocsma töltelékei, nem tudnak többé válni. (És ennek a színészi játék látja kárát: a színészek így inkább illusztrálni tudnak – azt remekül teszik –, mintsem dolgokat megélni.) Van itt őskonzervatív apuka, akinek nagyon nehéz szembesülnie azzal, hogy szeretett kislánya és még annak pasija is ízig-vérig liberálisok, tüntetésekre járnak, és nem jelent nekik semmit az, amiben ő hisz – de azon kívül, hogy Telekes Péter arcjátékával és hangsúlyaival kiválóan meg tudja mutatni ennek az apának az értetlenségét, bánatát és tehetetlenségét, ezen a cselekményszálon sem történik semmi, mint a fent egy mondatban leírt tény újra és újra felmutatása.
Pedig látszik, hogy ifj. Vidnyánszky Attilának volt igénye arra, hogy mélységeket, érzelmi csúcspontokat illesszen az előadásba, de talán nem volt ideje hatásosra írni ezeket a jeleneteket, így megmaradnak vagy gegeknek, vagy közhelyeknek. Előbbire példa, amikor a kocsma népe végre el tud jutni a masszív alkoholista Márta lelkéhez, amiből sírós összeborulás lesz. Ám ezt úgy szemléltetik, hogy mindenki artikulálatlanul, gügyögve beszél, mint a szerencsétlen részeg asszony, ezért aztán sírás ide vagy oda, a jelenet nem válik többé kissé ízléstelen viccnél. Utóbbira pedig Szirmai Marcell és Majsai-Nyilas Tünde jelenetei a példák: ezek arról szólnak, hogy a fiú szenved attól, hogy édesanyjához nem vezet út az alkohol gőzén át. Ám az előadás erről sem mond semmit: újra és újra látjuk, hogy a nő próbál nem inni, de nem sikerül ellenállnia a csábításnak, a fiú pedig néha felsegíti a földről, és magához öleli. Nincs valódi dráma, nincsenek artikulálható érzelmek, nincs semmi több annál, mint amit az „alkoholista anya és fia” leírás zsigeri automatizmussal elindít bárkiben.
Ugyanez igaz a már emlegetett „milyen magyarnak lenni” kérdéssel kapcsolatban: a „focivébére kijutni vagy nem jutni ki” kérdés például valóban nevezhető volt az elmúlt években akár társadalmi jelenségnek is, ám az, hogy a színpadi kocsmába betódul két, egymással szemben álló szurkolócsapat, és igyekeznek egymásra licitálni abban, hogy ki kér több sör-Unicumot, a világon nem mond el semmit semmiről. Hogy március 15-én át kell szaladni a kínai boltba magyar kokárdát venni, nem több jópofa mémnél.
A 4-6 nem jó, hanem szórakoztató előadás,
ami szintén dicséret, de a két jelző nem felcserélhető. A gegek nem jók érzelmek, mondandó vagy mélység helyett, de azért önmagukban – egyszerűen csak gegeknek – kiválóak. Nagyszerű ötlet a lomizott tévé, amiből rendre előbújnak a szereplők; csodásak a jelmezek, jó ötlet az arab ételfutárral mintha mi sem lenne természetesebb, arabul beszélgető magyar NAV-os, jók az egyre komolyabb, lomtalanításról összeszedett tárgyak, vicces a Pogány Induló dalain való élcelődés („Majd ha a gyerek kiordibálta magát!”), és hosszan lehetne még sorolni a leleményeket, jó vicceket, humorforrásokat, azaz a színpadi doomscroll legjobb pillanatait.
Facebook / Vígszínház / Daniel Dömölky Photography
De hogy az előadás sem tesz mást, csak hosszan sorolja a leleményeket, jó vicceket (és kevésbé jókat), a humorforrásokat és a színpadi doomscroll hol jobb, hol kevésbé jó pillanatait: az súlyos probléma. Nagyszerű, hogy sikerült becsábítani a kamaszokat a színházba. De tragikus, hogy nem sikerült megmutatni nekik, mi mindent is tud a színház a jópofaságon kívül.
Nyitókép: Vígszínház / Dömölky Dániel
