Nem igazán volt várható, hogy Panyinak a Barátság extrákkal című, az orosz-magyar titkosszolgálati kapcsolatokkal foglalkozó könyve Göncz Árpádra is kitér, meglepetésre azonban három oldalon keresztül is a volt köztársasági elnök a téma. Amikor Panyi Rajnai Sándorról, a kádári hírszerzés vezetőjéről, majd bukaresti és moszkvai nagykövetről ír, hirtelen felbukkan Göncz neve is.
Rajnai ugyanis 1956-ban részt vett a Nagy Imre-ügy vizsgálatában is, s ennek farvizén indult eljárás Bibó Istvánnal és Göncz Árpáddal szemben is. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) életrajzi adatai szerint Rajnai
az 1956-os forradalom leverése után a Kádár-kormány megbízásából irányította a forradalom vezető személyiségeinek letartóztatását. Romániában ő tartóztatta le és szállíttatta a Gyorskocsi utcai vizsgálati börtönbe Nagy Imre miniszterelnököt és társait, majd felügyelte a per előkészítését és lebonyolítását, irányításával működött a Nagy Imre-per vádlottjait kihallgató ún. K-részleg.
Panyi szerint a III/I-es csoportfőnökségnél, a hírszerzésnél maradtak fenn iratok Gönczről, ami azért furcsa, mert ha a vizsgálatok vagy a börtön alatt szervezték be, akkor a volt köztársasági elnök fogdaügynök lehetett, ami viszont nem a hírszerzés felségterülete. Panyi Rajnainak a vizsgálatokban való érintettségével magyarázza, hogy az iratok a III/I.-nél maradtak fenn, ám abban az időben nem Rajnai volt a hírszerzés vezetője. Sőt, 1962-től külügyi kiküldetésben volt Moszkvában egészen 1966-ig, majd csak hazatérte után, 1967 februárjától került a hírszerzés élére.
Nem tűnik túl valószínűnek, hogy egy olyan, nagy veszélyt nem jelentő író és műfordító személyi anyagát, akinek ráadásul nincs kapcsolata a hírszerzéssel, Rajnai a III/I. irattárába tegyen le.
Panyinak azonban egy, a kommunista hírszerzők közül induló, majd 1990 után az Információs Hivatal egyik vezetőjévé váló interjúalanya azt mondta, hogy „amit a legjobban kellett titkolnunk, azok a Göncz Árpád beszervezésével kapcsolatos iratok voltak”. S hogy miért? Mert az IH vezetésének megítélése szerint „Göncz nem érdemelte meg, hogy borítsunk rá”.
Panyi állítja, hogy nem csak ez az egyetlen forrása tudott Göncz Árpád 1956 utáni esetleges beszervezéséről, hanem erről, mint írja, „egymástól függetlenül három egykori titkosszolga is beszélt nekem”. Sőt, az állambiztonság történetét kutató egyik történész is azt mondta neki, hogy „saját forrásai és kutatása alapján arra jutott, a fiatal Göncz együttműködött az állambiztonsággal”.
Arra azonban Panyinak ezen szóbeli információk mellett továbbra sincs semmiféle dokumentum a kezében, hogy ez tényleg így történt volna.
Ő könyvének ezt a részét azzal zárja, s talán ezt gondolja válasznak a dokumentumok hiányára is, hogy az egész történetet elővezető IH tiszt azt mesélte neki:
Amikor kezemben tartottam a papírokat és átadtam az irattárunk vezetőjének, ő rögtön azt mondta, „gyújtsuk fel!”.
