Bakpakk
„Minden rém erőszak attól kezdve, hogy a gyerek elkezd iskolába járni. Annyi görcsöt okoz ez neki, hogy ő jogosan nem jó állapotba kerül, és az, hogy ő nem jó állapotban van, az az ő jogos állapota.” Az Arany Iránytű Program alapítója, Bognár Roman mondja ezeket a kemény szavakat Fődi Kitti Bakpakk című filmjének hatásos felütésében.
Archív felvételekről látunk képeket régi, leginkább valami katonai rendezvényre hajazó iskolai évnyitóról, és közben a film témáját adó speciális budapesti oktatás program kezdetéről. Tizennégy olyan kamasz tanévét követjük végig a filmben, akiket a szokásosnál is jobban megviselt eddig az egyáltalán „nem gyerekeknek való vidék”: az iskola. A film címét adó Azahriah-DESH- Young Fly-dalban „money van a bakpakkba’”, ezeknek a gyerekeknek viszont számtalan kudarc, iskolai és családi trauma.
A programban a hagyományos tantárgyak helyett önismerettel, empátiával, kommunikációval, együttműködéssel és felelősségvállalással foglalkoznak. Tulajdonképpen egy teljes tanévnyi közös terápia során dolgozzák fel nagyszerű, elhivatott pedagógusokkal, pszichológusokkal a gyerekek a korábbi kudarcaikat, nyerik vissza valamennyire az önbizalmukat, és találnak újra motivációt a tanuláshoz. Ezt a folyamatot követjük végig, és látunk szinte már a nézőt is kényelmetlen helyzetbe hozó őszinte pillanatokat, kiborulásokat. A dokumentumfilm nem ítélkezik, megértésre ösztönöz, az elfogadó közösség erejét, a büntető-fegyelmezés helyett az odafigyelés varázsát mutatja be. (B.I.)
Erőmű
Kevés olyan klímaváltozásról és fenntarthatóságról szóló dokumentumfilm van, amelytől nem akarunk azonnal zokogni, látván, hogy az emberiség a vesztébe rohan. Hilary Powell és Dan Edelstyn, egy művész- és aktivista-házaspár filmje azonban éppen ezen ritka alkotások egyike:
felemelő, jó hangulatú film, amelyben végigkövethetjük, hogy a házaspárnak miként sikerül a magas rezsiköltségektől lesújtott saját szomszédaikat rávennie arra, hogy napelemeket telepítsenek a tetőkre, ezáltal önellátóvá, energiafüggetlenné téve az utcájukat.
Az Erőmű lelkesítő film, mert megmutatja, hogy ha tényleg elkezdünk közösségként funkcionálni, hatalmas előrelépéseket tehetünk a fenntarthatóság terén. Egy alulról jövő kezdeményezés elején mindenki hibázik és bizonytalan, de ahogy a film is bemutatja, ezt humorral is lehet kezelni. Nem utolsósorban arra is rávilágít, hogy mennyire hatékony lehet, ha az átlagembereket nem a világvége-riogatással vesszük rá a változtatásra, hanem azzal az egyszerű érvvel, hogy egzisztenciálisan fognak sokkal jobban járni. (Cs.H.)
Teherán a bőr alatt
„Teheránban járványként terjed a plasztikai sebészet” – állapítja meg a Párizsban élő iráni filmrendező, Afsaneh Salari. Mikor visszatér szülőhazájába, hogy a jelenségről forgasson, tőle is azt kérdezgetik, hogy miért nem csináltatja meg az orrát, hiszen ez egy rutinbeavatkozás, és olcsó is: „Iránban egy orrplasztika annyiba kerül, mint egy mobiltelefon.”
Személyes hangvételű filmjében megnyílnak előtte a plasztikai sebészetek váróiban üldögélő páciensek és maguk a beavatkozást végző orvosok is. Látunk anyukát, aki könnyekig hatódik a boldogságtól, mikor tinédzser lánya új orráról lekerül a kötés, és ott vagyunk a műtőben is, amikor a doktor egy frissen feltöltött fenék mellől jelentkezik be a telefonján közösségi médiás követőinek.
A páciensek általában azzal indokolják a döntésüket, hogy társadalmi nyomásra teszik, vagy mert „mindenki ezt csinálja”. A Teherán a bőr alatt azonban nem ellenpropaganda a plasztikázásról, a jelenséget nem fekete-fehér módon mutatja be, és nem ítélkezik: a témát tágabb, társadalmi kontextusában próbálja megérteni, és arra a kérdésre keresi a választ, hogy az milyen kapcsolatban áll a nők életét szinte minden téren behatároló iszlamista diktatúrával. Vajon van-e köze az iráni lányok és asszonyok tömegeiben élő testképzavarnak és elégedetlenségnek ahhoz, hogy másodrendű állampolgárként élnek a hazájukban? (Sz.M.B.)
Érző lény
Egy tenyésztőfarmon születnek, és még újszülöttként elválasztják őket az anyjuktól. Ha felnőnek, betegségekkel fertőzik meg őket, hogy új gyógyszerek, vakcinák és terápiák hatását tanulmányozzák rajtuk. A vizsgálati idő leteltével elaltatják és felboncolják őket, hogy kiderüljön, milyen hatást gyakoroltak a kísérleti készítmények a belső szerveikre. Így fejezi be életét a tudomány nevében egy átlagos laboratóriumi majom, és ebbe a világba enged bepillantást ez a megrázó erejű dokumentumfilm.
„Jogunk nincs rá, hogy ilyen módon használjuk őket, csak szükségünk” – hangzik el a filmben a kijózanító megállapítás, az állatkísérletek kritikusai szerint azonban az etikai aggályokkal való szembenézés helyett kényelmesebb ignorálni az állatok szenvedését, mert azt elengedhetetlennek ítéljük meg a humán gyógyászat fejlődése céljából. Tony Jones dokumentumfilmje minden, a témában érintett félnek lehetőséget biztosít érveik kifejtésére pro és kontra: hallunk benne főemlőskutatókat, állatkísérlet-lobbistát, kiugrott laboratóriumi dolgozót és állatjogi aktivistát is.
Talán az egyik legerősebb elhangzó érv az állatokon történő tesztelés létjogosultságával szemben az, ha egy gyógyszer működik a majmokon, az még egyáltalán nem garancia arra, hogy emberek esetében is sikeres lesz. Ezt a dokumentumfilmet mindenkinek látnia kell, aki a szívén viseli az állatok jogait. Pontosan azért, mert a kizsákmányolásuk addig folyhat, amíg mi, emberek kényelemből elfordítjuk a fejünket a szenvedésüktől. (Sz.M.B.)
A nagyfőnök
Milyen volt hithű kommunistának lenni, amikor illegális volt kommunistának lenni? Milyen volt hithű kommunistaként és lengyel zsidóként szovjet kémhálózatot vezetni a nácik által megszállt Nyugat-Európában? Milyen volt a Gestapo fogságából megszökni? Tomasz Wolski dokumentumfilmje Leopold Trepper (1904 –1982) élettörténetét veszi végig, és Trepper mindent megélt, amire a fenti kérdések vonatkoznak. És megélt mást is: Wolski archív felvételekre építő dokumentumfilmje a hatvanas évekkel indít, és hamar eljut az antiszemita propagandakampányhoz, amit a Lengyel Egyesült Munkáspárt indított ’68-ban. Az eredmény ismert: több tízezer értelmiségi emigrált Lengyelországból.
Trepper maradt, noha nem önszántából. Francia riporterek érkeznek hozzá, hogy a Vörös Zenekarról, az általa vezetett második világháborús kémhálózatról kérdezzék, de már a születésnapi tortát sem vihetik fel a lakására. A lengyel hatóságok elzárják Treppert előlük. És elzárják attól is, hogy elhagyhassa az országot. Megfigyelik, a szomszédjába is ügynököket költöztetnek.
Az állami antiszemita kampány miatt Trepper mindhárom fia emigrált, a feleségét is kiengedték, de az idős háborús hőst nem engedik. A nagyfőnök erről, Treppert meghurcolásáról szól: a háborús hős lengyel zsidóról, akit a Gestapo és Sztálin után a szülőhazája is ellenségnek tekintett. Memoárja, A nagy játszma a rendszerváltás (az első) környékén megjelent magyarul is, 940 forintért beszerezhető az antikvár piacon. Tomasz Wolski dokumentumfilmje kedvet csinál hozzá: nem a 20. századhoz, hanem a memoár-olvasáshoz. (K.G.)
A menopauza rejtély
Louise Unmack Kjeldsen dán filmest a saját története ösztönözte arra, hogy filmet készítsen a menopauzáról: a kamerája előtt a világ minden tájáról érkezett nők meséltek a személyes tapasztalataikról, sőt, azok a szakemberek is nők, akik a témával kapcsolatos legújabb kutatásokról mesélnek neki.
A menopauza rejtély régi felvételeken keresztül mutatja be, hogy milyen volt az, amikor – ahogy ő fogalmazott – a szervezete tudta, mit kell csinálnia a hormonok láthatatlan irányítása alatt. Így jutunk el oda, hogy gyermekei már felnőttek, ő pedig hirtelen olyan tüneteket tapasztal, amelyek szinte bénítólag hatnak, miközben az ötvenes éveiben járó nőként azt érzi, még annyi minden van, amit csinálni szeretne.
Majd hirtelen felvillan a lámpa. Változókorba lépett. Édesanyját fiatalon vesztette el, így ő nem tudott neki beszélni erről az időszakról, bár azt szinte általános tapasztalat, hogy az idősebb generációknál a menopauza olyasmi volt, ami szégyellni, titkolni kellett. Azt, hogy a nők életében bizonyos kor után megváltozik valami, azt persze nem lehetett eltagadni, csak ahogyan ezt a széles társadalom, illetve a szűkebb környezet kezelte, oda vezetett, hogy – ahogyan arra a filmben is utaltak – az emberiség előbb küldött embert a Holdra, mint hogy egy, a társadalom felét érintő témával érdemben és megfelelően foglalkozott volna. A menopauza rejtélyei méltón igyekszik behozni valamit ebből a lemaradásból. (P.K.)
Színház sárból
Csoda. A Vajdaságban lassan ötven éve minden nyáron puszta lelkesedésből, egy vontatós kocsi szerelvényén szállított deszkákból minden este más faluban összeeszkábált színpadon működő Tanyaszínház alapítói csak így emlegetik a színházat: hogy csoda. A Tanyaszínházról szóló, szűk egyórás, Színház sárból című dokumentumfilmnek meg tulajdonképpen ez a legfontosabb tétje: hogy a végére elhisszük-e nekik, hogy a színház tényleg tud csoda lenni.
És ez a film azért nagyszerű, mert elhisszük.
És nem azért, amiért a legtöbb szentimentalizmusra hajlamos értelmiségi csodaként emlegeti a színházat, hogy a világot jelentő deszkák meg új valóság teremtése, az kevés. Hanem mert K. Kovács Ákos rendező egy okos húzással úgy döntött: szóljon a film a Tanyaszínház szóból kevésbé a színházról, és nagyobbrészt a tanyáról. Arról a közegről, ahol ezeket az előadásokat létrehozzák, vagy még pontosabban: akiknek ezeket az előadásokat létrehozzák. Ahol nemhogy színház nincs, de lassan már lakosok se, mert aki egyszer belekóstolt a nagyvárosba, többé nem jön vissza falura, aki meg ott marad, annak pénze, akár autója sincs színházba járni, a Tanyaszínház előtt nem is látott még ilyet. De ha a színház jön, ide a hátsó kertbe, és meg lehet vendégelni őket házi koszttal, a garázsban hellyel a matracoknak: az csoda. A Színház sárból ötvennégy perc ízelítő a csodából. (K.B.)
A fesztivált november 16-25. között tartják, a filmeket utána online is lehet kölcsönözni.
Nyitóképünkön a BAKPAKK című film egyik jelenete látható.
