Üdülési jog: Aki bevállalja, nem szabadul

A hatvanas-hetvenes években Európában kialakult timeshare rendszer az amerikai nyaralókat is meghódítva ma 6,7 millió családot és évente 9,4 milliárd dolláros forgalmat számlál. Magyarországon megközelítően 40 ezren rendelkeznek egy héttel valahol, vannak, akik több helyen, több héttel is. Az európai üdülőjog-tulajdonosok körében tavaly végzett felmérés szerint 76 százalékuk elégedett a vásárlásával és kétharmaduk szerint ad az üdülési jog megfelelő értéket a pénzért cserébe, azaz: megéri.

 

Az üdülési jog európai átlagáron 2,5 millió forintért (Magyarországon 1-3 millióért, de az erős alkudozások következményeként akár 350 ezerért is) megvásárolható használati jog (szállás) egy adott apartmanra az év egy meghatározott hetében. A jog tulajdonosa vállalja az évi (hetente és apartmanonként értendő) 30-80 ezer forint fenntartási díjat, és rendszerint a vásárlással egyidőben, évi kb. 15 ezerért tagja lesz egy klubnak, amely csere- vagy pontrendszerben, 35-40 ezer forint cseredíjért változatosságot kínál a 30-100 évig örökölhető, de mindig ugyanoda szóló üdülési joghoz képest. A cseréket lebonyolító két legnagyobb szervezet az RCI (Resort Condominiums International) és az II (Interval International) 5400 üdülő a partnere van a világ 90 országában. A klubtagokat az „ügynökök” telefonon és előadásokon „rendkívüli kedvezményekkel” további befizetésekre beszélik rá, jobb szezonra eső vagy jobb helyen fekvő apartmanokra váltással vagy újabb hetek megvásárlásával. Ha a jogtulajdonos maga szeretne intézkedni, csak a központot hívhatja, nincsen állandó kontakszemélye, nem is kérheti ugyanazt az ügyintézőt újra. Vannak, akit telefonon hetente megtalálnak a különféle értékesítők a „Gratulálok, Ön nyert egy kedvezményes utat!” mondattal. Az üdülőjogoktól megválni nem könnyű, a másodlagos értékesítés piaca kicsi, az interneten rengetegen hirdetik a „megunt portékát”. Így aztán aki belekerül a rendszerbe, az el is kötelezte magát.

 

Mária és István a Kanári-szigeteken vettek „két hetet” tíz évvel ezelőtt. „Egy utazási iroda által szervezett nyaraláson voltunk egy lepukkant hotelben, amikor egy közeli luxusapartman-komplexum embereket toborzott. Taxival átvittek, kaptunk egy magyar idegenvezetőt, körbevezetett minket, meghívott egy kávéra és elmondta a szerződés feltételeit” – mesélik. Azonnal beleszerettek a helybe, és rögtön megvettek két szeptemberi hetet 2-2 millióért. Néhány évvel később hozzávásároltak egy nyári és egy szilveszteri hetet is, nem mintha évente háromszor szeretnének odautazni, de cserealapnak jó lesz – gondolták. Hat felnőtt gyermekükkel, azok párjaival és a rokonokkal osztják meg a használatot, és úgy igyekeznek a szállodán belül cserélni, hogy egyszerre többen, több apartmanban nyaralhassanak egyszerre. Mindezt megnehezíti, hogy néhány éve a szállodarendszer más csereszervezethez csatlakozott, mint amibe még Máriáék beléptek. Az euró bevezetésével az elvileg csupán az inflációval arányosan növelhető fenntartási költség is duplájára emelkedett, a nyári hetük továbbértékesítésével pedig négy éve hiába kísérleteznek – a visszavásárlásra tett ígéretek csak szavaknak bizonyultak. Mindezek ellenére maximálisan elégedettnek vallják magukat. „Ilyen garantált luxuskörülményeket utazási irodán keresztül nem kapunk” – szól a fő érvük. Azóta egy másik értékesítőn keresztül és egy kisebb csereszervezethez csatlakozva Hévízen is vettek még egy hetet.

 

Ágnest és Józsefet nemcsak a luxus és a megszokott színvonal állandó ígérete csábította el. Belevetették magukat a kategóriaemelés, eladás - új vásárlás, cserék, pontrendszer rejtelmeibe, és komoly szervezéssel és kalkulációkkal igyekeznek a rendszer minden felkínált előnyét kihasználni. Nyolc éve 350 ezerért vettek az őrségi Nemesnépen egy négy fős apartmanra egy hetes üdülési jogot, majd fokozatosan hozzávásároltak két hetet Hévízen, és egyre feljebb mentek a különböző árkategóriájú szezonlistán. „Mindent részletre vásároltunk, így mindig csak néhány százezret kell kifizetni egyszerre” – mondja Ágnes, aki cseppet sem bánja egyik szerződés aláírását sem. Számos előadáson részt vett már, és előre átgondolta vásárlásait – állítja. „Volt egy nyaralónk Leányfalun, de csak a munka volt vele, pihenni nem is tudtunk. A fenntartása pedig évi 50-60 ezer forintot elvitt. Most – mióta a pontrendszerbe beléptünk – a cserékkel évente 4 hetet tölthetünk külföldön. Egész Európát bejártuk már így, kedvezményesen béreltünk autót, váltottunk repülőjegyet. Ráadásul egy tengerparti apartman megvásárlása fejében tripla áron sikerült megválnunk a hévízi jogoktól, ami életünk legjobb üzletének bizonyult”. A pár kéthavonta egy-egy üdülési joggal kapcsolatos bemutatóval egybekötött magyarországi wellness-üdülésen is részt vesz, bár állításuk szerint ezeken már meg sem fordul a fejükben a vásárlás.

 

A timeshare-rendszerrel semmi probléma nem lenne, ha azt valóban olyan tehetősebb családok vennék igénybe, akik előre be tudják tervezni az évi, minimum 200 ezer forintot üdülésre – véli a szakemberek többsége. A gondot inkább az agresszív értékesítési módszerek jelentik. Magyarországon jelenleg több mint hetven bejegyzett cég foglalkozik ezzel, de a Gazdasági Versenyhivatal már többükre szabott ki büntetéseket. A leggyakoribb vádak a fogyasztó megtévesztése azonnali döntéskényszerrel és az érzelmi túlfűtöttségre apellálással, hiányos tájékoztatás és az elállás jogának gyakorlásában való tisztességtelen befolyásolás. A 20/1999. sz. kormányrendelet előírja, hogy a szerződő 15 napon belül elállhat, eddig az értékesítő semmilyen címen pénzt nem fogadhat el a vásárlótól. A gyakorlatban a foglaló azonban szinte elkerülhetetlen, legfeljebb csak két hétig egy ügyvédnél kell letétbe helyezni. 15 nap után azonban mese nincs: számoljunk vele, hogy átlagosan évi 150-200 ezer forintot költünk nyaralásra életünk végéig – akár akarunk nyaralni menni, akár nem.

Lausek Esther