Az elfelejtett „három hülye”

Bár leggyakrabban futballstadionokban skandálják, a „három hülye” története nem ehhez a sportághoz kötődik. A hetvenes évek végén a magyar jégkorongban három nemzetközileg is magasan jegyzett bíró fújta a sípot. Egyikük az a Schell László volt, akit 2009-ben a Nemzetközi Jégkorong Szövetség (IIHF) beválasztott a Hall of Fame-ben, azaz a Hírességek Csarnokába.

A másik kettő, történetünkben érintett sípmester Tejfalussy Béla és Zsitva Viktor volt, mindketten a sportból jöttek, sőt utóbbi egészen 96-szoros válogatottságig jutott a magyar nemzeti csapatban. Ironikus, hogy éppen őket, a valaha volt legjobb magyar hoki bírói hármast nevezte el a magyar szurkolótábor „három hülyének”. A történet 1977-be nyúlik vissza, amikor nemzetközi szinten is bevezették a hárombírós rendszert a jégkorongba. A rutintalanság következtében azonban a játékvezető és a vonalbírók még nem mindig tudtak harmonikusan együttműködni, és gyakoriak voltak az egymással ellentétes ítéletek.

A sikertrió 1980-ban, Bukarestben (balról): Zsitva Viktor, Schell László és Tejfalussy Béla

Ebben az évben az Újpest-Fradi rangadón annyi volt a trió félreértésből fakadó tévedése, hogy a következő fővárosi rangadón a két, szembenálló fél szurkolótábora, mely hagyományosan ellenségesen viseltetik egymás iránt, a bírók jégre csúszásakor soha nem hallott egységben zúgta, hogy „három hülye, három hülye." A reakció abból a szempontból érthető, hogy szurkoló nem tisztel semmit, manapság pláne nem. A három játékvezető közül Schell László neve a legismertebb, aki a legmagasabb szintre jutott: négy A-csoportos világbajnokságon fújta a sípot (1977, 1978, 1979, 1982), összesen 42 meccsen.

De mi van a három bíróval ma? Schell László leginkább saját üzleti vállalkozását irányítja, nem is eredménytelenül. A hazai szövetség támogatásával próbálkozott ugyan egy saját játékvezetői iskola felállításával, de törekvéseit a magyar hoki vezetése nem értékelte eléggé. Tejfalussy Béla jelenleg is edzősködik a Széna téren, gyerekekkel foglalkozik, a Jégkert SE trénere. Ezen kívül megírta a „Magyar Hokisztori” című könyvet, mely összefoglalja sport itthoni történetét, jelenleg pedig egy hasonló volumenű könyv megírásán dolgozik a „Magyar Hoki Legendái”címmel. Zsitva Viktor kivételnek tekinthető ebből a szempontból, mert bár nyugdíjas ugyan, de egyáltalán nem szakadt el a hokitól. Miután korábban 25 évig a Felügyelő Bizottság tagja volt, ma már a Magyar Jégkorong Szövetség Fegyelmi Bizottságának munkájában vesz részt.

Egy kép, mely bejárta a világot. Schell László (balra) próbál rendet tenni Helsinkiben, az 1982-es Kanada-Szovjetúnió összecsapáson

„Tény, hogy többször is beszéltem Studniczky Ferenccel, a szövetség elnökével arról, hogy milyen szerepet vállalnánk a Játékvezetői Testületben – mondta Tejfalussy Béla a hvg.hu-nak. – Ezek azonban mindig megmaradtak beszélgetés szintjén.” Pedig három ilyen szakembert semmilyen sportág nem nélkülözhet. Nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon. Azt azonban  mindhárman hangsúlyozták, hogy elégedettek az elnökség egyéb tevékenységével.

„Mi nem csak beszélni szeretünk a jégkorongról – tette hozzá Schell László. – Ha valamilyen munkára felkérnek, nagyon szívesen segítünk. De eddig nem történt ilyesmi.” Schell története abból a szempontból is érdekes, hogy korábban évekig volt Magyar Röplabda (!!!) Szövetség elnökségi tagja. Azaz előbb tudott szerepet vállalni a magyar röplabdában, mint a jégkorongban. Pedig a magyar hoki nem dőzsöl olyan sportemberekben, akiket beválasztottak a Nemzetközi Jégkorong Szövetség Hírességek Csarnokába. (Schell Lászlón kívül Pásztor György a másik kiválasztott, aki viszont a MJSZ tiszteletbeli elnöke)

"Én ezt az IIHF-kitüntést szerintem az A-csoportos feljutásnak is köszönhetem amellett, hogy a nemzetközi szövetség elnökét, a svájci René Faselt jól ismerem - folytatta Schell. Ha a dolgot megfordítjuk, ezt a díjat a magyar jégkorong is felhasználhatná nemzetközi pozíciója megerősítésére. - Ezzel kapcsolatban én jelenleg azt tartom az egyik legnagyobb gondnak, hogy a honi sportból hiányzik egy olyan menedzser típusú szakember, aki mindezt ki tudná használni és eredményesen tudna lobbizni külföldön a magyar hoki érdekében."

A magyar jégkorong-játékvezetés tehát letette a névjegyét. A 80-as években öt-hat bírónk minden évben ott volt a rangosabb világversenyeken. Ma azonban nincs kiemelkedő szintű magyar játékvezető, és sajnos sehol, semmilyen nemzetközi bizottságban nem ül magyar szakember. Ez persze nem jelenti azt, hogy itthon nem kellene értekelnünk azokat az eredményeket, amelyeket elértünk.

Vincze Szabolcs