Ocskay Gábor: "Bementem, felrúgtam a szemetest"
Ott volt, amikor az első helyi hokicsapat felkorcsolyázott az új fehérvári jégpályára, most pedig az osztrák liga rájátszásában aggódik az anyagi gondok miatt. Ocskay Gábornál jobban senki nem példázza, mit jelent egy sportág és egy klub emblematikus alakjának lenni. Szinte mindenhez köze volt az elmúlt 30 évben, ami a sportággal történt, és fia elvesztése óta is vezeti a klubot. Január végén lett hatvan éves – nem ünnepelt, de őt ünnepelték.
hvg.hu: Volt idő valamilyen számvetésre?
Ocskay Gábor: Nem nagyon foglalkoztam vele. Sok lehetőség nem is volt rá, mert nagyon be van táblázva minden napom, így inkább az előttünk álló feladatokra próbálok gondolni. Azok a kritikus helyzetek foglalkoztatnak, amiket meg kell oldanunk. Mondhatom, pályafutásom legnehezebb időszaka az a pár hónap, ami mögöttünk van. Meg az a pár, ami előttünk.
hvg.hu: Régóta tart az „ezzel kelek, ezzel fekszem” periódus?
Ocskay Gábor: Régebben messze nem kellett ennyit és ilyen részletesen foglalkozni az anyagi helyzettel, de ahogy egyre magasabbra emeljük a lécet, ez főleg az EBEL-es korszakra vonatkozik, folyamatosan emelkedő költségvetés mellett kellene megugrani az újabb magasságokat. Elvárás, hogy jó csapat legyen, elvárás, hogy jó utánpótlásunk legyen, elvárás, hogy úgymond a magyar hoki pillérjei legyünk.
hvg.hu: Kinek az elvárása?
Ocskay Gábor: Egyrészt a sajátomé, saját magammal szemben. Mindig maximalista voltam. Másrészt az általam nagyon szeretett fehérvári közönség is ránk rakja a terhet a szeretetével, érzem magamon és a kollégáimon is, hogy nem léphetünk visszafelé. Nem szeretem a szinten tartás kifejezést, amit sokan használnak. A szinten tartás nálam a visszalépéssel egyenlő. Ezen a hegyen csak fölfelé lehet menni, mert ha mondjuk megpihenünk egy tisztáson, jönnek mások, akik ez alatt a pihenőidő alatt szépen megelőznek. Mókuskerékben vagyunk évek óta, és ez a kerék most egy kicsit nehezebben pörög.
hvg.hu: A folyamatos lépéskényszer tulajdonképpen azóta működik, hogy Fehérvárra érkezett, amikor a fővárosból ide került a Volán, nem?
Ocskay Gábor: Igen. 1977-ben nyitott a jégpálya Fehérváron és ‘77 novemberétől játszott itt a Budapesti Volán felnőtt csapata. Én a sérülésem miatt akkor két éve már technikai vezetőként dolgoztam annál a klubnál. Huszonöt éves voltam. Tapolczai Kálmán, a Volán tröszt vezérigazgatója adta meg a lehetőséget, hogy eldönthessem, milyen formában akarok dolgozni a csapat mellett. Pesten akkor szüntették meg a Volánt, Fehérvárról pedig megkerestek az itteni klubtól, hogy rám gondoltak, meg kellene szervezni az utánpótlást, meg kellene tenni az első lépéseket az itteni jégkorong kialakítására. Ekkor költöztem Fehérvárra. Az első évben a gyerekeket gyűjtöttük össze, kezdtük az alapokat elsajátíttatni velük.
hvg.hu: Toboroztak, mint később Kercsó Árpád a csapatainál?
Ocskay Gábor: Igen, de nem volt nehéz dolgunk, mert a vadonatúj jégpálya miatt hemzsegtek itt a városi srácok, igaz, legtöbbjük akkor látott jeget először életében. A jégkorongról jóformán semmit se tudtak, az újdonság varázsa meg a mozgás szeretete vonzotta őket. Kóger István (a Volán-farmcsapat jelenlegi edzője – a szerk. ) például 13 éves volt, amikor az első lépéseket megtette. Ma egy 10 éves gyereknek azt mondjuk, hogy késő elkezdeni. Az első időszakban öt évfolyamunk volt, abból három csapattal egyedül dolgoztam. Versenyeztettem őket, utaztam velük. Ma egy akadémiai korosztálynál, ha valamelyik csapatra csak egy edző jut éppen, már sírás-rívás van. Nem beszélve a jégről: akkoriban a nyitott pályán slaggal húztuk le az esővizet vagy lelapátoltuk a havat, hogy lehessen edzeni. Öt-hat hónapig tudtunk egy évben jégen dolgozni. De érdekes módon így is voltak jó eredmények. A Volán nagy csapatát is edzettem három évig, utána szinte nekem kellett a saját helyemre edzőt találnom, hogy vissza tudjak menni a gyerekekhez. És ekkor már érkezett a 75/76-os korosztály a fiammal, Palkoviccsal, Zalavárival.
hvg.hu: Róluk már akkor lehetett látni, hogy sokra viszik?
Ocskay Gábor: Lehetett, mondjuk én apaként is néztem rájuk... Próbáltam motiválni őket, hogy öt év alatt honnan hova fognak eljutni, mikor fogják megverni azokat, akiktől az előkészítőben még 25 góllal kikaptak. És a válogatottság is jó motiváció volt, látták a 83-as vb-t a BS-ben, amikor feljutott a válogatott a B-csoportba. Látták élőben Pallát, Kovalcsikot, akkoriban ez jelentette a motivációt, anyagi sikerekről, profi karrierről még senki nem beszélt. Közben a szövetségben is változások jöttek, Sárközy Tamás lett az elnök, aki minden támogatást ehhez a korosztályhoz, a zömében Kercsó Árpi gyerekei által alkotott válogatotthoz irányított. Külön menedzselték őket, a Postabank finanszírozta, augusztusban edzhettek a BS-ben fedett jégen, külföldi tornákra utazhattak.
hvg.hu: Akkor már volt hokiláz Fehérváron?
Ocskay Gábor: Az ifiknél igen. Kezdték érezni a helyiek, hogy ebből a csapatból valami jó jöhet ki, a mai közönségünkből is vannak, akik akkor kezdtek meccsre járni, például a vezérszurkolónk, aki legutóbb az EBEL-büntetés után megszervezte a gyűjtést a csapat javára (A szurkolók dobták össze a 3 ezer eurós tételt). A 90-es évek végén még sok fociszurkoló alkotta a B-közepünket, nagy buszokkal jöttek idegenbe is, a Fradinál mindig megkergették őket, mára kicserélődött a tábor java.
hvg.hu: Ahogy jöttek a sikerek, bekerültetek a Pest-Vidék „háborúba” is.
Ocskay Gábor: Nekem szerencsém van, mert 25 évig Pesten éltem, ott is ismertek, elfogadtak. Addig a csapattal se volt komoly problémája senkinek, amíg a pesti győzelmi sorozatokat nem kezdték felváltani a vidékiek. Amikor átvette a Fehérvár meg a Dunaújváros a stafétát, már kaptunk hideget-meleget.
hvg.hu: Jött az Ocskay-ligázás.
Ocskay Gábor: Azt mondjuk megkaptam Dunaújvárosból is. Mindenhonnan. Hogy mindent manipulálunk, mi tartjuk el az elnökséget, mi alakítjuk a bajnokságot. Ezekkel sosem foglalkoztam komolyan.
hvg.hu: De azt érezte, hogy a csapat erősödésével a saját presztízse is erősödik?
Ocskay Gábor: Valahogy van egy adottságom, talán nagyképűség nélkül mondhatom, hogy el tudom hitetni a környezetemmel, mi a jó irány. Legyen szó játékosról, edzőről, szponzorról. Ez egyfajta tekintély, ami akkor is megvolt, amikor 25 évesen gyerekekkel foglalkoztam és nem volt tegeződés, meg ma is, amikor teljesen más fegyelmi körülmények között dolgozunk. Mindig fontos volt számomra, hogy rend és fegyelem legyen körülöttünk. Valahogy úgy alakult, hogy ezt elfogadták a környezetemben. Bíznak bennem, van, aki vakon. A szponzorok zöme azt várja, hogy én ott legyek, beszélgessek velük. A jóisten megáldott azzal a készséggel, hogy el tudom találni velük a hangot. Ez nem valami negédes dolog, egyszerűen reálisan tudom vázolni az elképzeléseket. A fiam tragédiája is – idézőjelben – segített abban, hogy még többen mellém álljanak és nem csak a baráti körömből. Kértem őket, most segítsenek, mert a teher megreccsentett.
hvg.hu: Gábor halálakor húzott belül egy vonalat, ami a klubbal való sorsközösséget illeti? Addig nem csak vezető volt, hanem apa is. Változott valami a Volán és ön között?
Ocskay Gábor: Amikor fiatal volt az ő korosztálya, sokan vádoltak – és nem kívülről, hanem itt, a klubon belül, idősebb játékosok, az ő szüleik –, hogy persze, a fiam miatt csinálom az egészet. Én próbáltam ezt a dolgot tudatosan „visszanyomni”, hogy ne adjak okot a vádakra, ebből pedig szegény Gábor jött ki rosszul a pályafutása első tíz évében. Azt érezte, bármit csinál, nem kap olyan elismerést tőlem, mint mások. 22 éves korában volt először, hogy valamilyen bajnoki cím után egymás vállán sírtunk, és azt mondta, most már érti, hogy minden konfliktus, ami köztünk volt az első tíz évben, az ő érdekében történt. A kiteljesedése ezután következett, persze közben voltak döccenők. De a tragédia után úgy éreztem, hogy ő is azt várná, amit én is saját magamtól: hogy egy ekkora trauma és egy emblematikus játékos elvesztése után is tovább kell vinni a csapatot. Napról napra fel kell kelni és csinálni, mert nagyon sok emberért tartozunk felelősséggel. Ilyen értelemben tehát nincsen törés. A gyerekek dolgoznak tovább, helyi példaképnek itt van nekik Palkovics Krisztián, a fiatalok közül Sofron István, aki 24 évesen vezeti az EBEL góllövőlistáját és nem tudom, hogy tudjuk megtartani, ha a külföldi klubok el akarják vinni, mert 15 ezer eurós fizetést mi nem tudunk adni senkinek.
hvg.hu: Pedig a legjobb magyarok ritkán mennek el Fehérvárról.
Ocskay Gábor: A Dunaferr fénykorában meg tudtuk tartani Palkovicsot például, akinek olyan szerződést kínáltak, hogy ő írhatta volna rá az összeget. Ültünk a Diófában, mondta, Gábor bácsi, kaptam egy ilyen ajánlatot. Mondtam: figyelj, Krisztián, én ezzel nem tudok versenyezni, nem is akarok. Azt tanácsolom: addig ne menj el innen, amíg én azt nem mondom, hogy menj el. Megfogadta, ma is itt van, 31 éve csinálja velünk a menetelés minden szakaszát. Jöttek a nemzetközi sorozatok, az Interliga, az EBEL, mindig feljebb léptünk, pedig a hazai szövetségben sokan mondták, hülyeség, amit vállalunk, a kutya se kíváncsi ránk külföldön.
hvg.hu: Az EBEL-csapatok menedzsmentje elismeri?
Ocskay Gábor: Nem is engem kell elismerniük, egyrészt a segítőm, Elekes Blanka viszi a csapat ügyeit a tárgyalásokon, másrészt a csapat szereplése adja meg a presztízst. A harmadik szezonra fogadtak el minket, addig szegény rokon voltunk, a Graz gyúrója bejött a csarnokba és megkérdezte, lehet-e itt vizet inni a csapból. Mostanra mindenhol egyenrangúként kezelnek minket, a bírói nyomás is megszűnt a meccseken.
hvg.hu: A Volán külföldi edzőivel hogyan hatottak egymásra?
Ocskay Gábor: Borisz Puskarjov volt az első, a legendás jászberényi bajnokcsapatból. Először játékosként igazoltuk le, megdöbbent, amikor mutattam, kikkel fog játszani, a fiatalok akkor voltak 17 évesek, csak „rácsosoknak” hívta őket az ifiknél kötelező sisakrostély miatt. Aztán amikor megnézte pár meccsen a Palkovics-Ocskay-Zalavári triót, közölte, hogy akkor velük szeretne egy sorban játszani. Edzőként fantasztikus fizikai alapokat adott a csapatnak és remek oroszokat hozott. Később is remek edzőink voltak, akikkel megtaláltam a közös hangot, igaz, mindig voltak konfliktusok. Bocsánat a kifejezésért, de főleg a kurva eredménykényszer miatt. Elvesztettünk egy kupadöntőt, összeült a Volán vezetése, hogy rúgjuk ki Jan Jaskót. Felálltam, mondtam, jó, de akkor én is megyek vele együtt, viszont ha itt marad, megnyerjük a bajnokságot meg az Interligát is. Maradhatott és megnyertük. A helyi körülményeket mindegyik tréner elfogadta, ezzel sosem volt gond. Sajnos az elválások nem mindig voltak barátságosak, de ez is benne van a pakliban. Hozzám legközelebb Pat Cortina állt mindig is, a munkamániája és a fanatizmusa miatt. Én mindig védtem az edzőinket, minden támadás ellen, amíg éreztem bennük a motivációt. Soha nem szóltam bele szakmai dolgokba. Ha nagy volt a baj, mert elérkezett egy gödörhöz a csapat, néha szóltak, hogy gyere be légy szíves és beszélj velük te. Mert köztudott, hogy elég hangos tudok lenni. És akkor én bementem, felrúgtam a szemetest, előjött belőlem ez-az, a Marint (a 99-es bajnokcsapat klasszis orosz kapusa – a szerk.) majdnem fejbe vágtam egy teli kulaccsal - de ezek a dolgok az elmúlt tíz évben lassan megszűntek, Kevinnek (Primeau, a mostani edző – a szerk.) egyenesen megmondtam, be se teszem a lábam az öltözőbe, nincs rá szükség.
hvg.hu: Fel tud még teljesen oldódni meccsek közben, a palánknál állva?
Ocskay Gábor: Nem igazán. A Salzburg elleni győzelem persze felejthetetlen születésnapi ajándék volt, mert tisztában vagyunk vele, hogy Skodával versenyzünk Ferrarik ellen. Nekünk nem mindegy, hogy Sofron negyven ütőt tört el az idén, darabja hatvanezer, szorozzuk be. A csapat hihetetlenül motivált, mennek, mintha az életük függne tőle – de nekünk most jön az a két hónap, amikor vagy a lottóötös vagy valami soha nem látott összefogás kellene a háttérben ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni.
hvg.hu: Sokan gratuláltak a hatvanadikhoz?
Ocskay Gábor: Azt tudják rólam az ismerőseim, hogy 2009. március 24-e (ifj. Ocskay Gábor halála – a szerk.) óta se névnapot, se születésnapot nem tartok, de a környezet most próbált kirángatni ebből. A lányom mondta, hogy igenis próbáljam meg a kisöccséből, a hat éves kisfiamból is eltüntetni a befele fordulást azzal, hogy kimutatom az örömömet. A kicsi nagyon erősen megélte három évvel ezelőtt az én tragédiámat. Ha lerajzolja a családot, mindenki mosolyog, süt a nap, csak én vagyok lefelé húzott szájjal rajzolva. Mostanában néha már, a biztatások hatására, egyenes vonalat is rajzol a szám helyére.
Sok jókívánságot kaptam, volt vacsora is a baráti társasággal, de az is rengeteget jelentett, amikor meccs előtt mentem a szokott helyemre a palánk mellé, és a szurkolók lenyúltak pacsizni az állóhelyről, díszdobozos borosüvegeket nyújtottak le, ünnepeltek. Miattuk muszáj csinálni.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
