„Az edzéseken a meccset nem lehet modellezni. Az élethelyzetet, amiben a meccseket játsszuk, azt próbáljuk most modellezni, reggeli előtt melegítünk, utána megbeszélés, aztán pálya.”

Szélig Viktor, a magyar jégkorong válogatott csapatkapitánya sok mindenhez hozzászokott már: a huszadik felnőtt világbajnokságára készül. Nem rendíti meg, hogy most éppen a déli órákban kezdődő meccsre kell készülni.

A magyar válogatott az új lebonyolítás miatt egy nagyon nehéz világbajnokság előtt áll. Utazni ugyan nem kell sokat, de Szlovéniában az órarend elég szokatlan lesz. Vasárnap délben Japán lesz az első ellenfelünk.

„A speciális helyzeteket finomítjuk, emberelőny, védekezés” – mondja a felkészülés jelenlegi szakaszáról a hátvéd. Az egyik legrutinosabb játékosa a válogatottnak, tagja annak a magnak, amelyik valamikor a 2000-es évek elején együtt indította el fölfelé – igen mélyről – a magyar hokit.

A Kercsó Árpád nevelte újvárosi és a volános fehérvári generációból mára páran maradtak a válogatottban, de még mindig ők a meghatározók. Nincs már köztünk Ocskay Gábor, Palkovics Krisztián idén hagy ki 15 év után először vébét, Szuper Levente nem tud jönni – de még mindig ott van a Szélig, Tokaji, Ladányi, Horváth-féle ex-dunaferres mag, akik már mindent átéltek, amit magyar hokis átélhet.

A kérdésre, hogy látja-e a fiatalokban az új ikonokat, Szélig nem ad egyértelmű választ.

„Elválik. Nekik már más lehetőségeik vannak, mint nekünk voltak. Előttünk szabad volt az út, tömegével kerültünk be annak idején a válogatottba, annyira nem volt konkurencia. Volt, hogy örültünk, ha összejött egy komplett csapatra való játékos. A mai fiataloknak már be kell verekedniük magukat – őszintén szólva, ma még megértem, ha a szövetségi kapitány két játékos közül a rutinosabbra szavaz.”

Szélig Viktor nem fog unatkozni Ljubljanában, lesz dolga a védelemnek, mert a világbajnokság már nem ugyanaz, ami eddig volt. A divízió 1-et két egyenrangú csoport helyett két egymás alattira osztották, a felsőbe az erősebbek kerültek – mi is itt vagyunk, de vége van a „kettőt biztosan nyerünk, aztán meglátjuk” tervezésnek.

Itt a két első jut fel az A-csoportba: mind a hat résztvevő esélyes, de kiesni is könnyebb az eggyel lejjebb lévő csoportba.

„Tisztában vagyunk az esélyekkel, tudjuk mi a realitás, persze a szurkolónak meg az a dolga, hogy elvárja a győzelmet. De a tények a következők: az osztrákokat és a szlovénokat még sosem vertük meg világbajnokságon, az ukránokat egyszer, a japánok rendre kellemetlen ellenfelek, a britek meg tavaly Kijevben az utolsó meccs felénél még feljutó helyen álltak.”

A szapporói csoda, a 2008-as feljutás az A-csoportba, felemelte a hokiválogatottat egy olyan magasságba, ami talán nem is reális. A tavalyi, budapesti vb-n csalódásként értékelte az ország, hogy nem jött össze megint az A-csoport. Pedig milyen messziről indultunk…

„Ez egy fejlődési folyamat volt – mondja Szélig – 2002-ben Fehérváron majdnem megnyertük a vb-t, de az tulajdonképpen statisztikai hiba volt, mi is tudtuk, nem tartunk még itt. Évről évre léptünk előre, aztán 2008-ban minden összejött, Szapporó volt a fejlődés csúcspontja. Annál nincs feljebb, az A-csoport túl magas szint volt nekünk. Magunknak tettük ilyen magasra a lécet.”

Mégsem lehet tagadni, mindenki a szapporói csodát várja megint, ha máshogy nem, titokban, keressük az előjeleket, biztatjuk magunkat. Pedig a válogatott most is jó helyen van: a világ második vonalában, majdnem közvetlenül a legjobbak mögött.

„2008-ban Ladányival és Vas Marcival két nappal indulás előtt estünk be a francia bajnokságból, a szapporói indulás előtt egy meccset játszottunk a lengyelekkel. Ennyi a hasonlóság: most is rövid a felkészülés és a lengyelek elleni edzőmeccs (4-2 és 4-1 ide – a szerk.) – aztán több párhuzam nincs. Ez egy teljesen más vb lesz, más célokkal. A szapporói csapat egy teljesen összeérett keret volt, mint egy kis család, egyik-másik sráccal többet tudtunk egymásról, mint a szeretteink.”

Az új generáció már máshonnan, máshogyan érkezett a válogatottba, többen közülük külföldön játszanak úgy, hogy itthon nem is szerepeltek felnőtt csapatban, megint mások honosítással kerültek be – a szellemiséggel így se lesz baj, ezt a válogatott alapját adó Fehérvár szezonbeli EBEL-meccsein lehetett látni.

Szakmailag ugyanakkor vannak kérdések, például a hátvédpárokkal kapcsolatban, mert sokak szerint a magyar hoki gondja, hogy kevés a minőségi bekk és a fiatalok közt sincs elég.

„Kicsit furcsa nekem ezeket a dolgokat hallgatni – mondja a francia Besanconban játszó Szélig –, mert a mai hokiban nem azon múlik a védekezés, hogy milyen hátvédek vannak a csapatban. Sorvédekezés van, a csatároknak éppúgy be kell segíteniük, ahogy a bekkeknek a támadásba. Az viszont igaz, hogy nálunk a csatársorban sokkal több potenciál van, mint a védelemben.”

A világbajnokságon a legjobbak ellen alighanem védekezni kell majd többet, de azért már mögöttünk van az az idő, amikor Szuper Levente 40-50 védésével tudtunk csak partiban lenni a jobbakkal. Ljubljanában mi leszünk a „második hazai csapat”, várhatóan sok magyar szurkoló utazik ki – nem okvetlenül csodát látni, csak ott lenni a fiúk mögött.

„Amikor lehetsz első és utolsó is, nehéz kijelölni, hol a helyed. Vannak tartalékaink, megy előre a magyar hoki, de az ellenfeleket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Egyelőre maradjunk annyiban, egy jó rajt sokat dobhat rajtunk.”

Vasárnap délben Japán ellen kezdünk. Aztán jön Ukrajna, akiket tehát egyszer győztünk le eddig: Szapporóban azzal a sikerrel jutott fel Magyarország az A-csoportba.