Szeretem én egyébként ezeket a megújulásokat, jó tudni, hogy ezekben az ínséges órákban akad azért pár szerencsés, aki Isten segedelmével félre tud tenni párszáz millió forintot a nehezebb időkre, hogy legyen majd tüzelő télire, a gyereknek meg cipő, hogy ne nézzék ki az iskolatársai. 

MTI / EPA / Lindsey Parnaby

Feltételezem, Kim Un Guk tudna mesélni erről. Olvasom, hogy az észak-koreai súlyemelő világcsúccsal győzött a tegnapi napon. Világ és csúcs, győzelem és Észak-Korea. Csodálatos esemény ez az olimpia, mert egészen nyilvánvaló, hogy ezek a fogalmak soha, sehol, semmilyen körülmények között nem ismerhetőek fel egymás mellett, egyetlen mondatba foglalva.

Csupa-csupa ellentmondás Kim Un Guk fejében:

Világ/csúcs/győzelem/Észak-Korea.

MTI / EPA / Lindsey Parnaby

Vegyük szépen sorra:

Kim Un Guk számára a világ Észak-Korea. Észak-Korea, úgy ahogy van, maga a győzelem, a győzelem pedig Észak-Korea. A csúcs mögött van Dél-Korea, ami már nem a világ és nem a győzelem.

Kim Un Guk – aki feltételezhetően cipő nélkül járt iskolába – tudja, hogy a tetteinek súlya van. Ha most a feje fölé rántja a súlyt, azzal a mozdulattal kellemetlen ellentmondást idéz elő a maga s a világ fejében. Itt van ez a nem létező világ, a nem létező Észak-Korea, itt van ez a súly és a pillanat, amikor mindez találkozik. A világok és csúcsok és győzelmek és vereségek és barátok és ellenségek hirtelen, egyetlen rövidke pillanatra farkasszemet néznek egymással, és Kim Un Guk – miközben az erei megdagadnak és úgy érzi, hogy a szemgolyója kiugrik a fülén – az ováció közepén a gyermeke cipőjére gondol, és gyorsan elfelejti, hogy sikerült.