Van egy magyarul igazán plasztikus kifejezés a ló és lovas tökéletes harmóniájára. Cérnaszálon. Ennyit mond egy saját, magasan képzett, tehetséges és együttműködő lovát dicsérő lovas: cérnaszálon lovagolható és hordja magát. Ez utóbbi röviden annyit jelent, hogy a derék négylábú izomzatát úgy alakítottuk, hogy a válla magasságában található súlypontja hátrább került egy fél méterrel. A hosszú gerincének majd a közepe alá. Ahol ugye a homo sapiens biztonsággal ülhet. Hátulsó lábaival nem csupán tolja magát (a ló farmotoros), hanem voltaképp lovasa ülepe alá lép. Ennek kialakítása – jó esetben csakis erőszakmentesen – legalább 3-4 év. Egy csikó megszületése után 3 évvel lesz lovagolható. Eddig akkor 7. Mármint ennyiszer 365 nap, a hétfői lópihenőktől eltekintve napi 2-3 óra. Innentől kezdhetünk vele bármit is. Ne is számoljunk! Olyan ez, mintha egy festő 7 évig alapozna egy vásznat. (Hajrá állatvédők!)

AP / David Goldman

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a lóhoz mindég kell a kitartó női türelem.

A díjlovaglás valamikor Helsinki (1952) körül kezdett elnőiesedni. Addig a művészkedésben a harci kardfenegetést is belelátó pasik nyomták. Akadt akkor azonban egy skandináv csaj, aki saját nyavalyáját kúrálva – gyerekparalízisből lábra kapva lóra ültette magát, a döntő után azonban még úgy kellett levenni – szemléletet váltott. Nem véletlen tehát az, hogy a mostani játékokon három nőszemély áll a dobogón. Valahogy a növényevői intelligencia tökéletesen képes ráhangolódni a nőkre, a humán ösztrogénre. Legyen bár kanca, csődör vagy herélt. Ugyanakkor menekülő állatként kell hozzá a férfi erő – mostanság szinte kizárólag lovász, belovagló vagy edző formájában. Sejtésem szerint a női finom mozgások teszik lehetővé a harmóniát. Sőt, meg is kívánják.

A díjlovaglás ugyanis a balett világa. Átélés, ihlet. Legalábbis elvileg ezzel álltatják magukat, akik művelik. (Nem is értem, hogy a military lovasságát a négyszögre váltó, magát fiatalként miszlikre törő Dallos Gyula miképp is lehetett sokszoros világkupa-győztes. És akkor mit keresnek a különféle kényszerítő eszközök – hazai szlenggel: kapukulcsok – a lovak szájában, a sarkantyúkról már nem is szólva…)

Charlotte Dujardin

AP / David Goldman

Esszécskémet fejezvén, egy laza átkötéssel rá is térnék az eredményismertetésre. A legjobb és legdrágább híján a britek kihasználták a lehetőséget. Lovas nemzet ők is elvégre, ahogy Európában vagy még tucatnyian, és akkor a kontinensen kívülről még szót sem ejtettünk. Charlotte Dujardin – kinek a brit-francia örökviszály ellenére franciásan ejtendő a neve – éremesélyeshez méltón szerepelt. Ha ennek van így értelme: tarolt. Csapatban, egyéniben és a Grand Prix-nek nevezett ráadás kűrben is elhozta a lóban igencsak otthonosan mozgó népének az aranyat. Adalinde Cornelissan a hollandok szépreményű és igencsak szemrevaló versenyzőjének ezüstje nem meglepetés. A Nemzetközi Lovas Szövetség (FEI) kupecvérrel megáldott, pénzszerető vezetői által életre hívott világkupa-sorzatban tavaly és idén szénné verte a mezőnyt. A zenés finálét (a GP ugyanis tényleg színpad) a harmadik helyen záró – német születésű –, de britnek honosított Laura Bechtolsheimer szereplése viszont csak azért meglepetés, mert egyéni eredményei alapján senki sem várta placcra.  Dujardinnal szemben. Neki ugyanis már a játékok előtt jól fialó odds-ai voltak a Soho-beli bukiknál. A britek már csak ilyenek, a művészi lovaglásra is fogadnak.

Mindezzel csak azt szerettem volna üzenni, hogy a lovas sportok mára végképp nőivé vált szakágában jó helyre került az arany, az ezüst meg a bronz is. A szigetországi csajok 47 éves germán mestere. Carl Hester az ötödik, a világ legjobbjának tartott, vagy/és legdrágább lovával, Totilas-szal pár éve egyeduralkodó hollandus Edvard Gal pedig második legjobb pasiként a kilencedik helyen zárt. Azt hiszem, ennél többet nem kell mondani.