2009. december 23-án bombaként robbant a hír, hogy az akkor 41 esztendős pilóta visszatér a Forma-1-be. Ennek a bombának a repeszei engem is eltaláltak, ugyanis Jean Alesi visszavonulása óta Michael Schumacher dominanciája miatt néztem örömmel a Forma-1-et. Bevallani nem is mertem otthon, mert akkor apámmal kellett volna egyetértenem, ami a fiúgyermekeknél nem eredményez túlzott sikert.

A nagy visszatérés

Persze abban az évben nem ez volt az első alkalom, hogy azon kezdtem gondolkodni, miként fog újra az utolsó másodpercekben szenzációs időt futni, amivel megszerzi a pole-t a többiek orra elől, hiszen már a Ferrari is vissza akarta hozni Schumachert a súlyos sérülést szenvedő Felipe Massa helyére. Akkor még nem sikerült, mert egy hétszeres világbajnok nem tud a babérjain ülni, neki kell a versenyzés, az égett gumiszag és az adrenalin, amiért képes akár motorversenyzésre is adni a fejét, ahol egy esésnél a nyaka olyan szinten tud sérülni, hogy ne tudjon megfelelően meggyógyulni a Forma-1-es szerepléshez.

2007-től 2010-ig csak ímmel-ámmal figyeltem tehát a 300-zal száguldozó autókat, szurkolni senkinek nem tudtam, de becsületből azért figyeltem az eredményeket. Közel három évvel ezelőtt azonban új erőre kaptam. Belevetettem magam az időmérő edzések figyelésébe, kíváncsi voltam rá, hogy hova lesz képes megérkezni az "öreg" a Brawn GP elnevezésű csapat jogutódjával, a Mercedesszel.

Végleg vége

AP / Shizuo Kambayashi

Nem ülhettem be minden nappaliba a világon, de még az országban sem, így nem tudhatom, hogy hányan szorítottak rajtam kívül egy jó eredményért Michael Schumachernek, de szerintem nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy a világbajnoki címért zajló csata iránti érdeklődést is elnyomta az, ahogy a legendás pilóta második pályafutását követte figyelemmel az egész univerzum.

Aztán ültem és vártam. Vártam az utolsó másodperceket a Q3-ban, vagyis az edzés harmadik, egyben utolsó szakaszában, és néztem az időket. Jön Vettel, gyorsnak gyors, de mégsem ő Schumacher, aki mindig a végére tartogatta a csattanót, jön Hamilton, ő se rossz, de nem hétszeres világbajnok. Aztán persze jön az "ezüst nyíl", volánjánál a legendával. De nem első! Nem értettem, mi történt, mi történhetett, de nyilvánvaló volt, hogy a semmiből kezdi, majd belejön, kifejlesztik a legjobb autót, még néhány futam és újra a régi lesz.

Aztán jöttek a futamok és nem jött az az átütő erő, ami korábban jellemezte. Negyedik lett Spanyolországban, meg még kétszer a 2010-es szezon során, de nem volt meg a megszokott dominancia, nem az elsöprő Schumachert láttam, hanem az embert. Ami persze megnyugtatott. Végre kiderült, hogy ő is közülünk való, hogy képes veszíteni.

Eltelt közel három szezon és minden hétvégén azt figyeltem, hogy hányadik lett az edzésen, hányadik lesz a futamon, hogy babrál ki vele megint a csapata (azzal a boxtaktikával, amit vele szemben alkalmaztak többször is, kihívás lett volna nyerni, vagy dobogóra állni), és nem érdekelt, hogy kié lett a rajtelsőség, ha nem az övé. Visszatérhet akár Kimi Raikkönen is kis kihagyás után - akinek valóban a Forma-1 fekszik, a ralit hagyja meg hobbinak -, valahogy nem lesz az az érzésem, hogy leüljek a televízió elé és várjam, hogy hogy fog szerepelni.

Az "ezüst nyíl"

AP / Lai Seng Sin

Az idény végén tehát befejezi a Forma-1 élő legendája. A második pályafutása ha nem is volt olyan sikeres, mint ahogy azt ő tervezte, vagy ahogy mi vártuk, de bebizonyította, hogy a negyedik iksz fölött is olyan teljesítményre képes, amely példát állít minden fiatal elé.

Köszönöm az elmúlt 21 évet.