A New Yorker magazin számolt be Claire Fahey történetéről, aki a valódi tenisz csillaga. Hogy a nevét még valószínűleg nem hallotta a kedves olvasó, és hogy Serena Williamsszel sem csapott még össze, annak az az oka, hogy Fahey egyike azon pár tucat női valóditenisz-játékosnak, akik ma is űzik ezt az exkluzív sportot. A világon összesen 43 ilyen pálya található, és összesen két olyan női versenyző, akik abból élnek, hogy teniszeznek.

De milyen is ez a játék? A valódi tenisz a XVI-XVIII. századi játék, a jeu de paume szabályait követi. Történelmi tanulmányainkból emlékezhetünk a labdaházi esküre: a francia forradalom kezdetét kijelölő esemény, amikor a harmadik rend tagjai, akik nem tehették be a lábukat a Nemzetgyűlés épületébe, a labdaházban tették le esküjüket, hogy létrehozzák a királyság alkotmányát. Nos, a labdaház volt az a terem, ahol a korabeli teniszt játszották, az elit sportját. A modern tenisznek, amit ma is ismerünk Federerestül, Nadalostul, Williamsestül, csak 1874-ben adta át a helyét. A valódi teniszt, az Igazit, már csak a fanatikusok és csodabogarak művelik.

Bonyolult és még nem is látványos

Ebben a sportban ugyanis alig van pénz, mivel a tévék sem sietnek közvetíteni. Sokkal bonyolultabbak a szabályok, kevésbé látványos a játék. Ez a sport olyan, mintha a squash-t, a mai teniszt és a sakkot egyesítenénk. Például ha a labda kétszer pattan, az még nem jelent automatikusan pontot a játékosnak, hanem térfélcsere következik, és a fogadónak meg kell próbálnia a hátsó falhoz az ellenfél kettős pattanásánál közelebbi kettős pattanást elérni – pofonegyszerű, nemde? A nehéz faütőkkel sem olyan egyszerű megütni a nehéz, kevésbé felpattanó labdákat. A játékban ennek köszönhetően nagyobb szerepe van a taktikának. A pálya ebben segít: a falakra, ablakokra is üthető a labda, a plafonnál pedig kitüremkedéseken kaphat gellert a labda. A háló középen lecsüng, ellentétben a mai tenisszel.

A mai erőviszonyokra jellemző, Fahey olyannyira egyeduralkodóvá vált a nők között, hogy most a férfiak között akar indulni, de Polgár Judit-szerű karrierre nincs nagy esélye, ugyanis a férfiak gyorsabbak, nagyobbakat ütnek, de azért akár még köztük is megállhatja a helyét. A férje, Rob Fahey a sport állócsillaga: 1994 óta ő a világbajnok, pedig már 47 éves. A valódi tenisznek van szövetsége is, és ugyanúgy rendezik a tornákat, mint az ATP vagy a WTA. A sport leginkább Ausztrália, Nagy-Britannia, Franciaország és az USA területén dívik.

Őrültek? Különcök? Akárhogy is, azért abban van valami, hogy az ember pontosan úgy játszhat valamit, mint az elődei mondjuk a 17. században... Vajon melyikük lehetett volna a Napkirály kedvence?

A halálos röpi

Az olmékoknak és aztékoknak is megvoltak a maguk Messijei és Neymarjai, ezek a közép-amerikai indián kultúrák labdajátékban alkottak maradandót. Igazi stadionsport volt ez, minden eseménye nagy tömegrendezvény is volt egyben. A pályát két oldalról lejtős kőfalak övezték, és a város szent részéhez tartoztak. Így nem meglepő, hogy a meccsek olykor emberáldozatba torkollottak. A játék előképe a maja mitológiában két isten labdajátéka volt, a vesztesnek levágták a fejét. Számos pálya megmaradt a mai napig Amerika-szerte, van, amelyik 146 méter hosszú, 36 méter széles.

A pontos szabályokról nem lehet tudni, a pálya szélén lévő függőleges falon található kőgyűrűbe kell a labdát bejuttatni. Ami nem is olyan egyszerű, mert a kezet nem lehet használni, csak a lábat, könyököt, vállat (egyes változatokban botot is). 2-3 fős csapatok küzdöttek. Mind férfiak. A labdajátékot i. e. 2500 és 100 között találták fel, és i. sz. 300-900 között élte virágkorát. A labda is elég brutális volt: 10-30 cm-es átmérőjű, 0,5-3,5 kg nehéz gumigömb, ami könnyen csontot is törhetett. A játékosok lehettek foglyok vagy rabszolgák, de profik is.

Ezt a játékot ma is játsszák. Mexikóban bemutató céllal, a tradíciókra hivatkozással, természetesen a vesztes csapat lefejezése nélkül. A versenyzők díszes népviseletben nyomják le a meccseket.

Az olasz történelmi foci – könyöklés elmaradásáért sárga

Firenzében minden júniusban focimeccset rendeznek. Mármint a calcio storico, az olasz középkori foci szabályai szerinti összecsapást. És tényleg az: a kétszer 27 játékos a Santa Croce téren úgy játszik, hogy nincsenek szabályok – megengedett minden, egymás rugdosása, ütlegelése, hogy megszerezzük a labdát. A játék olyan kemény volt, hogy Franciaország királya, III. Henrik 1574-ben kijelentette: ez a foci „háborúnak túl kevés, játéknak túl brutális”. Aki megszerzi a labdát, és be tudja pottyantani a pálya végi kis hálós rekeszbe, az gólt szerez (tulajdonképpen touchdown), de valószínűleg az efelett érzett öröm nem olyan őszinte – vagy még jobban felerősödik a nagy fájdalomtól. És ez 50 percen keresztül tart.

A meccs persze látványra inkább alvilági leszámolásnak tűnik, mint valódi focimeccsnek.