Ken Aston, az ötvenes és hatvanas évek fordulójának leghíresebb angol játékvezetője legbonyolultabb mérkőzését az 1962-es chilei világbajnokságon vezette, amikor Olaszország ellen a házigazdák valóságos ütközetet vívtak a gyepen, nem utolsósorban azért, mert a dél-amerikai játékosok körében elterjedt, hogy az itáliai sportújságírók becsmérelték a chilei nők szépségét és erkölcsét.

Az olasz Ferrini miután Ken Aston (jobbról a második) kiállította

AFP

A mérkőzést 2-0-ra Chile nyerte, ám a csatát két (olasz) kiállítás, és a játékosokat megfékezendő háromszor is a pályára özönlő rendőrök tevékenysége színezte, a katonaként a második világháború távol-keleti hadszínterét is megjárt Aston pedig egy évvel később visszavonult, a következő, 1966-os vébén már a játékvezetők felügyelője volt.

Bár az 1962-es, kivételesen brutális meccset is emlegetik vele kapcsolatban, igazán négy évvel később írta be a nevét a futball történelmébe, olyannyira, hogy 2001-es, 86 évesen bekövetkezett halálakor a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) is külön megemlékezett róla. Az angliai világbajnokság negyeddöntőjében a házigazdák a londoni Wembley stadionban az argentinokkal találkoztak, és ez a mérkőzés sem hozott kisasszonyfocit. Az állás gól nélküli döntetlen volt, amikor a német játékvezető, Rudolf Kreitlein egy csetepaté után kiállította a dél-amerikaiak csapatkapitányát, Antonio Rattínt, aki csak hosszas huzavona után, a közbelépő Aston győzködésére volt hajlandó elhagyni a pályát.

Rudolph Kreitein rendőrségi kísérettel hagyja el pályát az Anglia Argentina meccs lefújása után.

AFP / DPA

A mérkőzést végül az angolok 1-0-ra megnyerték, ám a zűrzavaros körülményeket követően a szigetországiak két sztárja, Jack és Bobby Charlton csak a másnapi újságokból értesült arról, hogy a bíró figyelmeztetésben részesítette őket.

Akkoriban ez szóbeli aktus volt, és az esetet a bíró beírta a kis jegyzetfüzetébe – innen a ma is használt angol booking kifejezés –, ám az angolul nem tudó Kreitlein a jelek szerint a figyelmeztetését nem igazán tudta a Charlton fivérek tudomására hozni, és arról nem értesültek a nézők sem, Alf Ramsey angol szövetségi kapitány pedig a FIFA-tól kért magyarázatot. Aston ekkor elkezdte törni a fejét a figyelmeztetés, illetve a kiállítás mindenki számára és univerzálisan érthetően világossá tételén, majd a fáma szerint egy londoni utcán autójában ülve a közlekedési lámpák működése megmozgatta a fantáziáját. Ha sárga, akkor óvatosan, ha piros, akkor tilos – okoskodott, és a FIFA elé terjesztette ötletét a sárga és a piros lap alkalmazásáról.

Az elképzelés örömteli fogadtatásra talált, nemzetközi tornán először 1970-ben a mexikói világbajnokságon alkalmazták, hogy aztán futótűzként terjedjen el az egész világon, és bevezessék más sportágakban is, elsősorban a labdajátékokban. Aston később a FIFA játékvezetői bizottságának elnöke lett, és több szabályváltoztatásban játszott kezdeményező szerepet.

Az ő javaslatára határoztak úgy, hogy ha a játékvezető mérkőzés közben megsérül, vagy más módon képtelenné válik feladata ellátására, akkor a sípot az egyik partjelző veszi át, akinek a személyét a kezdőrúgás előtt kijelölik. Astonnak tulajdonítják azt is, hogy 1974-ben a cserék lebonyolítására elkezdték a mezszámokat jelölő – korábban „lapozható”, ma már elektronikus – kézitáblákat alkalmazni.

Nem fogadták el viszont minden ötletét, így azt sem, hogy ha egy mérkőzés a hosszabbítás után is döntetlenre végződik, akkor az a csapat győzzön, amely ellen kevesebb szabadrúgást ítéltek, illetve amelynek játékosai kevesebb sárga és piros lapot kaptak. A FIFA ehelyett a tizenegyesrúgások rendszerét választotta.