Focinyár 2018
Van-e ennél nagyobb sportesemény a világon? Egyesek szerint az olimpia az, mások állítják, a labdarúgó világbajnokság a csúcs. Most, közvetlenül a döntő után, annak hatása alatt, utóbbiakkal értünk egyet. Ezen az oldalon felidézheti a pillanatokat, amelyek ezt igazolják.
Szurkolni csak a lelkével tud az ember: It’s coming home!
Ritkán vagyok ennyire feszült focimeccs miatt, mint ma. Ez elmúlt néhány évben talán csak egyszer, idén májusban, a Liverpool kijevi BL-döntője előtt, bár akkor már óriási siker volt az, hogy eljutottak odáig.
Most azonban még nem tartunk a döntőnél. Előbb jönnek a horvátok, és ők jók.
Írtam tegnap is, tartom: nem szeretem a focijukat. (Riaszt például minden bajnokság/szövetség, amelyben „Mészáros Lőrinc” pénze megjelent.) De attól még ez a csapat jó, vagy hát van pár jó játékosuk (Lovren ugyebár, aki ugyebár a Poolban játszik, tehát félisten). Ráadásul az egyik legtapasztaltabb gárda a vb-n, míg a britek piszok fiatalok. Kemény lesz.
It’s coming home, énekelem én is mantraszerűen napok óta, ahogy énekeltem 1996-ban, amikor ez a dal készült, és ahogy azóta is minden vb-n, Eb-n kitartok mellettük az utolsó pillanatig, kár, hogy az annyira korán jött el mindig.
A sportnak azonban a hűség mellett legendák kellenek. Most pedig lehet legendát írni. Mit írni? Legendát lehet alkotni, eposzba illő történetet kiteljesíteni, ismét naggyá, még a mostaninál is nagyobbá tenni az angol focit, generációkra biztosítani a Premier League klubjainak uralmát.
Uhh…túltoltam. De ebben a szerepben, amikor ezt a pár sort írom, én szurkoló vagyok. Ha meg szurkol az ember, szurkoljon lélekből. És higgyen!
Szóval, It’s Coming Home, Lads, It’s coming home!
Lobog egy szőke a szélben, mellette meg egy tüsi szőke
„Meghalni soha nem kéne
Kiesni, mint fogból az amalgám”
(30Y – Elsőre)
Teljesen egyértelmű, hogy ez a világbajnokság nem a nagy egyéniségekről szól, legfeljebb a nagy egyéniségek bukásáról. Nehéz megmondani, kinek a moszkvai búcsúja volt fájdalmasabb, Napóleoné vagy Messié – azzal a különbséggel, hogy Messit a saját csapata buktatta meg, legutóbb ilyet Medgyessy Péter körül láttunk.
De amióta nincs Messi, nincs Ronaldo, azóta egyértelmű, a csapategység az, amelyik elődöntőt ért, ami döntőt érhet. Az angoloknál sem Kane vagy Rashford, horribile dictu – hirtelen nem is jut az ember eszébe más, itt kell a Google – Alli, esetleg Henderson hozta el a sikert, hiába vezeti a góllövőlistát a Tottenham lesipuskása.
A horvátoknál sem, hiába lobog a középpályán a szőke Modric és nem lobog a szintén szőke, de tüsihajú Rakitic. Kell oda Mandzukic, Vida (nem a volt NAV-elnök), Subasic is. A csapat két hosszabbításos meccs után (240 perc játék Oroszország, előtte Dánia ellen) érkezik Anglia ellen, a térdükön kúsznak-másznak, de kúsznak-másznak a horvát focisták.
Anglia nem esélyes a vébégyőzelemre, ahogy Horvátország sem, nem kell a delphoi jósdáig menni a valószínűért, Franciaország a favorit. De a labdarúgás – több mint sport – attól szép, hogy Horvátország legyőzheti Angliát.
