Focinyár 2018
Van-e ennél nagyobb sportesemény a világon? Egyesek szerint az olimpia az, mások állítják, a labdarúgó világbajnokság a csúcs. Most, közvetlenül a döntő után, annak hatása alatt, utóbbiakkal értünk egyet. Ezen az oldalon felidézheti a pillanatokat, amelyek ezt igazolják.
Először is ennek az egész sorozatnak a hátteréről: miért mennek át a hvg.hu munkatársai hirtelen szurkolóba, és állnak oda a vb kezdete óta valamely csapat (egész pontosan két csapat mellé)? Az történt, hogy a világbajnokság kezdete előtt nyolcan bevállaltuk egy-egy csoport védnökségét. És ha már választhattunk, akkor nyilván mindenki olyat akart, amelyben legalább egy kedvence volt.
A csoportkörben ez még kimerült annyiban, hogy leírtuk, melyiket tartjuk a nap meccsének, elmondtuk miért, és mi várható a legfrissebb hírek alapján.
Élesbe akkor csapott át ez a játék, amikor elértünk egy egyenes kiesési szakaszban. Ekkortól ugyanis mindenki azon csapat mellé állt (és lett szurkoló), amely az ő csoportjátból jutott tovább, és „megvívott” az ellenfél patrónusával. És igen, volt olyan, hogy ez csak félszívvel ment, hiszen továbbjuthatott egy csoportból (a kedvenc mellett/helyett) olyan is, akiért nem lelkesedtünk annyira. De a vállalás az vállalás, akit „örökbe fogadtunk”, azért ki kellett állni.
Nekem mázlim volt. A G-csoportot választottam, benne a 32-ből azzal a két csapattal, amelynek szinte feltétel nélkül szurkolni tudtam ezen a világbajnokságon. Azért szinte, mert az egyiknek jobban, mint a másiknak: a szememben fociban Anglia az egy és megkérdőjelezhetetlen, Belgium csak utána tud jönni. Pontosabban: Angliának mindig és minden körülmények között, bármely ellenfél ellen szorítok, a belgáknak csak pár éve.
Emlékszem, 1982-ben (a csoportból akkor Magyarországot ütötték el egy 1-1-gyel a továbbjutástól) még bármit megtettem volna a vereségükért, és az egész vb alatt nem voltam oly boldog, mint amikor a lengyelek (egyébként is, akkori nagy kedvenceim voltak Boniekék) a középdöntőben kiütötték őket.
És a rokonszenv ezután is elmaradt – még vagy 30 évet. Egész addig, amíg elkezdték építeni ezt a mostani csapatot, amikor kinevelték Hazard-t, De Bruynét, Courtois-t, és bebizonyosodott, hogy van értelme a fociban szakmai alapon építkezni, nem csak költeni és nem csak pofázni. Azóta barátok vagyunk, na jó, legalábbis én kedvelem őket.
Most pedig itt állok immár másodszor ezen a világbajnokságon egy Belgium kontra Angliával. Az első egyszerű volt, két tartalékos csapat játszott, a tét nem a továbbjutás volt, hanem az, hogy ki és melyik ágra kerül, mindkettőben volt könnyű és nehezebb ellenfél egyaránt. Akkor a belgák nyertek egy góllal, bár lehetett volna döntetlen is, ha Courtois nem véd hatalmasat.
Most attól tartok, a belgák nyernek a bronzmeccsen is. Ez jobb csapat, mint az angol, de legalábbis érettebb. Tulajdonképpen az angolok ott tarthatnak most, ahol a belgák a 2016-os Eb-n. Már látszik, mennyire jók lehetnek, ám ez még mindig csak egy remek társaság, de nem erős csapat. Például azért, mert ha talpra kellene állni egy pofon után, nincs ott az, aki felhúzza őket a földről. Úgy, mint Steven Gerrard a Liverpoolt 2005-ben, amikor a BL-döntőben 0-3-ról győztek a Milan ellen.
És mégis, a foci érdekében ma az angoloknak kell győzniük. A sportnak ugyanis legendák kellenek, attól tud igézővé válni. Belgium azzá válhatott volna, de az ő esélyük 2018 volt, és elszalasztották. Az angolok viszont a jövő, bennük még ott van az esély. Hát hadd kapjanak még egy lendületet.
És igen, akkor is, akármi is történik: It's coming home!
