Már a július 10-i belgák elleni meccs után lepróbálták a győzelmi menetet a párizsiak, amikor céltudatosan vonultak a Champs-Élysées-n keresztül a Diadalív felé ünnepelni, kicsit magukra gyújtva a várost, de emiatt olyan nagyon senki sem panaszkodott. Pár nappal később pedig a Bastille ostromának megünneplésén, július 14-én a francia hadsereg legkülönbözőbb egységei vonultak, illetve repültek el az ellenkező irányba, a Louvre felé a Fête Nationalon megrendezett katonai parádé alkalmából. Ebbe az ünneplésbe már belekúszott a világbajnoksági hangulat is, az Eiffel-toronynál megrendezett tűzijáték előtt külön időt szenteltek a Kékeknek. Hiába, a La Marseillaise mindenhova beillik, a francia trikolór színeiben pompázó toronyra pedig bőven ráfér a francia drukkerek jelszava, az „Allez les Bleus!” (Gyerünk, Kékek!). A résztvevők fejében már itt eldőlt, hogy Franciaország nyerni fog, B terv nincsen. Milyen szerencse viszont, hogy nem az angolok ellen játszottak, mert akkor egy 100 éves háború kitörése lett volna a tét.

hvg.hu

A döntő

A brit szurkolók fociindulójává vált a The Lightning Seed mai füllel nehezen hallgatható Three Lions című számából az “It’s coming home” (a foci hazatér) strófa, az ő szemszögükből a futball brit találmány. Sajnálatos módon viszont a foci nem tér haza, szerencsére a háború elmarad.

Horvátország viszont kétségkívül kemény ellenfélnek ígérkezett. Kitűnő a csapatszellem, motiváltak, makacsul kitartóak. Erre a meccsre felállítottak az Eiffel-torony tövébe egy hatalmas kijelzőt, hogy a 90 000 fős tömeg a Mars-mezőről nézhesse a történelmi pillanatot. A teret hatalmas ívben lezárta a rendőrség, a metrók nem álltak meg a közeli megállóknál. Utóbbit viszont elfelejtették kommunikálni, így a csurig megtelt 6-oson az utasok együtt szurkolhattak, hogy melyik megálló lesz majd az igazi. A kocsiban a hőmérsékletet 100 fok körülinek lehetett érezni – Fahrenheitben –, ez viszont nem változtatott a szurkolók hangulatán: az utasok vidáman viccelődtek egymással („Mára már megvan a BBQ!”), kórusban felsóhajtva díjaztak minden légmozgást, és az ajtókon dübörögve jelezték a zárt megállóknál leszállási vágyukat, vagy csak üdvözölték az újabb szurkolók tömegét. „Te jó ég, mi lesz, ha megnyerik?” – gondoltam megszeppenve.

(MTI/EPA/Guillaume Horcajuelo

A Mars-mezőről kinnrekedtek mind kocsmairányt fordultak. Hiába volt a helyszűke, ez a helyieket nem érdekelte. A horvátok 18. percben vétett öngólja után a hangulat érezhetően oldódott, 3-1-nél pedig felcsendült az első „On est les champions!”-kántálás (bajnokok vagyunk!), a meccs és a hangulat már eldőlni látszott. A többi már csak szépítés és új öröm.  Nem csoda tehát, hogy három polc a közeli boltokban mind üressé vált: a söré, a vízé és a pezsgőé.

És akkor jött a 90. perc... Azt hitték, lehet már ünnepelni, de nem, van még 5 perc hosszabbítás. Utána már lehetett. Az utcán megjelentek random tárgyak, beleértve (de nem kizárólagosan) egy virágcserép, egy kis, köralakú teázóasztalka, focilabdák és egy faszék. Voltak persze áldozatok is – egy kocsi teteje behorpadt, egynek a szélvédője lett pókhálós, egy közlekedési lámpa szétnyílt, pár forgalmi tábla meg leesett. Tökmindegy, a tömeg miatt az autós közlekedés úgyis lehetetlenné vált. Meg amúgy is, kit érdekel az ilyesmi, amikor az ember világbajnok?

Le Jour de Gloire, azaz a dicsőség napja

Nem volt kérdés, hogy ezután mi következzen, a végtelennek látszó tömeg a Champs-Élysées-re vonult megint, mi több, hömpölygött. A város zúgott a La Marseillaise-től, a szurkolók ugráltak, megünnepeltek minden kocsit, motorost, petárdát, tűzijátékot. „Qu’il ne saut pas il n’est pas français-çais !” (Aki nem ugrál, az nem francia!) – kántálták. Vízszintes felület nem maradt kihasználatlanul.

MTI/EPA/Christophe Petit Tesson

Ha már La Marseillaise: ez a része kifejezetten erőteljesnek hangzik, ha egy tömeg énekli:

Aux armes citoyens,

Formez vos bataillons.

Marchons! Marchons!

Qu’un sang impur

Abreuve nos sillons        

Hajrá, fegyverbe hát!

Ma harcra hív hazád!

Csak jöjj, csak jöjj,

öntözze hát

rút vérük a határt!

Ezek nem viccelnek. Egy másik himnusz, ugyanazzal a funkcióval, de más hatást ér el; az egyik áldásból, reményből, a másik harcból, feltüzelésből merít erőt. Pici ateista lábjegyzet: focimeccset ritkán szokás isten áldásával, jókedvvel, bőséggel és isteni védő karral megnyerni.

Az ünneplés a Diadalívnél a tetőfokára hágott. A Champs-Élysées gyakorlatilag egyetlen hatalmas játszótérré alakult, ahol a mászókát a lámpák, a buszmegállók, a körhintát a forgó hirdetőoszlopok, a csúszdát meg a lejtő üvegfelületek váltották fel. A hirdetőoszlopra kifejezetten nehéz volt felkerülni: először egy gyalogoslámpára kellett felmászni, majd onnan elrugaszkodva kellett megkapaszkodni az oszlop tetején... A bukást a közönség nevetéssel, a sikert tapssal jutalmazta. Hogy onnan hogyan vezet lefelé az út, számomra rejtély, szerintem még most is fenn vannak. A rendőrség csak a Diadalívet különítette el, a város szabad volt.

MTI/EPA/Julein de Rosa

Na jó, persze, voltak incidensek is, de azok mind gyorsan megoldották magukat. A vandalizmust a közönség kifütyülte, az érzelmileg túltengőket még időben messze szétválasztotta. A levegőben így is terjengett egy adott ponton könnygáz, néhol az emberek csoportja riadtan elmenekült – de ezek csak lokális, rövid ideig tartó események voltak.

A francia zászlóban a kék testesíti meg a szabadságot (liberté), a fehér az egyenlőséget (égalité), a piros meg a testvériséget (fraternité). Ebből aznap jutott mindenkinek bőven. Az emberek ezen a vasárnap felszabadultan, büszkén, boldogan ünnepelhettek. Vasárnap a nap élménye volt franciának lenni, velük szurkolni, utcára vonulni, La Marseillaise-t énekelni – szabadnak lenni.

Un pour tous, tous pour un! (Egy mindenkiért, mindenki egyért!)