A gép fő tervezője Reimar Horten, siklóernyő-tervező volt, aki „valóságos megszállottja volt a tulajdonképpen csak szárnyból álló repülőgépnek, mivel az óriási lehetőségekkel kecsegtetett az alacsony közegellenállást és a kivételes teljesítményt tekintve” – magyarázta a National Geographicnak David Myhra repülésztörténész, aki a nyolcvanas évektől a kilencvenes évek végén bekövetkezett halálukig több alkalommal meginterjúvolta Remiart és testvérét a korábban vadászpilótaként tevékenykedő Waltert.

„Walter soha nem felejtette el, hogy hány barátját vesztette el a Nagy-Britannia ellen 1940-ben vívott ádáz légiharcok során” – tette hozzá Myhra, aki könyvet is írt a testvérpárról és a „lopakodó” terveiről. „Égett a bosszúvágytól és olyan repülőről álmodott, amelyet nem látnak a brit radarok. A testvére pedig igyekezett valóra váltani ezeket az álmokat.”

„Egészen különleges gépről van szó, mivel gyakorlatilag nincsen függőleges vezérsíkja” – magyarázta Russell Lee, a washingtoni Ho 2-29-esnek is otthont adó Nemzeti Légi és Űrmúzeum Paul E. Garber Restaurációs és Raktárbázisának kurátora. „A gép minden külső felületi eleme a felhajtóerő optimális kihasználását teszi lehetővé. Ezt már korábban is megpróbálták, azonban időről-időre elbuktak az ehhez hasonló tervek. Reimar Horten egy lépéssel továbbment és olyan gépet alkotott, amely sokkal hatékonyabb, mint bármi más, a B-2-es bombázó előtt megálmodott repülő.”

A vizsgálatot végző szakértők először egy hordozható radar segítségével vizsgálták a Ho 2-29-es tulajdonságait. Arra voltak kíváncsiak, hogy a farostlemezből készült géptest elnyeli, vagy visszaveri-e a II. világháború idején alkalmazott radarok sugarait. Ezután – 2008 telén – nekiálltak megépíteni a gép életnagyságú mását a Northrop Grumman egyik tesztközpontjában a kaliforniai Mojave sivatagban.

Az építéshez a terveknek megfelelő anyagokat és módszereket alkalmaztak. Ebből kifolyólag az új Horten 2-29-es is főként fából készült, az egyes alkatrészeket pedig ragasztóval és szögekkel erősítették egymáshoz. Az egyetlen különbség, hogy a másolat nem tud repülni.

Amikor a makett elkészült, egy II. világháborús radarral vizsgálták meg a tulajdonságait. Egyes szakértők – például az eredeti roncsot őrző Russell Lee – szkeptikusok azt illetően, hogy a Ho 2-29-es eredetileg lopakodónak készült volna.

„Úgy vélem, az lehetett a tervezők célja, hogy a kor követelményeinek megfeleljenek a sebesség és hatótávolság szempontjából” – tette hozzá a szakember. „A csak szárnyakból (all wing) álló géptest Reimer Horten ötlete volt, aki aerodinamikai okokból kifolyólag tervezett ilyen gépet, s nem is emlegette a radarokat a háború végéig. Igaz, hogy beszélt egy fűrészporból és szénből álló borításról, amely elvileg képes elnyelni a radarok sugarait, azonban erre semmilyen bizonyítékot nem találtunk az eredeti gépen.”

David Myhra azonban nem ért egyet kollégájával, szerinte a gépet már eredetileg is lopakodónak tervezték.

„Amikor személyesen beszéltem Walter Hortennel a 80-as és 90-es években, mindig úgy emlegette a gépet, mint „alacsony észlelési szintű” repülőt” – mondta a korábban repülőmérnökként is tevékenykedő szakíró. Walter arról is beszámolt Myhrának, hogy egy időben egy berlini intézetben dolgozott, ahol sokat tanult a náci haditengerészet technikáiról, amelyet a tengeralattjárókon vetettek be a brit radarok elkerülése végett. A férfi, saját elmondása szerint továbbadta a tudást testvérének, hogy része lehessen a repülőgép terveinek.

A Horten 2-29 életnagyságú mása - az igazi csak egyszer repült © Flying Wing Films

„Ennek ellenére azt gondolom, hogy főként aerodinamikai okokból tervezték ilyen alakúra a gépet” – tette hozzá a Dobrenz. „Az eredeti gépen farostlemez-rétegek közé valamilyen szénhez hasonló anyagot helyeztek, ezt csak azért tehették, mert azt gondolták róla, hogy alkalmas lesz a radarok ellen. Azt azonban kétlem, hogy tisztában lettek volna vele, hogy valójában mire lesz jó, illetve, hogy működik-e majd, vagy sem.”

A géppel kapcsolatban érdekes kérdés, hogy milyen változást hozott volna a II. világháborúba, ha a Ho 2-29-es tömeggyártásba kerül.

„A kialakításnak köszönhetően 20 százalékkal csökkent volna a repülő észlelési távolsága egy korabeli másik géphez képest” – magyarázta Dobrenz. A vizsgálatok szerint egy II. világháborús brit radar 129 kilométerről észlelte volna a Ho 2-29-est, szemben egy korabeli vadászgép 160 kilométeres észlelési távolságával. Ez nem tűnik soknak, azonban a Horten óriási sebessége miatt csupán 8 percre lett volna szüksége, hogy megtegye ezt a távolságot – szemben a kortárs gépek 19 percével – ez pedig nagy nehézséget okozott volna a szövetségeseknek a védelem szempontjából.

„Egy ideig valószínűleg komoly előnyt biztosított volna a németeknek, amíg a britek ki nem találnak valamilyen „ellenszert”” – tette hozzá Dobrenz.