Ha az évszázadok alatt meg is változtak az elképzelések a tankokkal kapcsolatban, Leonardo da Vinci helyesen képzelte el a páncélos támadások alaptaktikáját. A teknősbéka alakú, páncélozott járművel kapcsolatban ugyanis azt írta a milánói hercegnek, hogy olyan biztonságos és megtámadhatatlan páncélozott járműről van szó, ami nem csak lőfegyvereivel képes betörni az ellenség tömött soraiba, hanem mögötte bármilyen gyalogság bevonulhat, akiknek szinte alig eshet így baja.

A tankra elfordítható megfigyelőtornyokat is helyezett, amelyeken számos kémlelőnyílást nyitottak, a tető alá elhelyezett ágyúkkal pedig tetszőleges irányokba lehetett volna lőni. A koncepció bármennyire is volt tetszetős, többszöri áttervezés után is megvalósíthatatlan maradt, az ágyúkkal leterhelt szerkezetet ugyanis nem lehetett volna kézi erővel mozgatni.


Régi ötlet újszerű megvalósításának tekinthetjük sarlós szekerét is (ld. fent) - az erről készített tervrajzok Leonardo egyik legszebb és legrészletesebb, ugyanakkor legborzasztóbb munkájának tekintik sokan. Az ókorban már előszeretettel használt harci szekerekre sarlószerű kardokat erősítettek, az így felszerelt szekerek pedig gyakorlatilag fűnyíróként vágtak rendet az ellenség sorai között. Leonardo ehhez egy olyan fogaskerekes irányítóművet tervezett, amivel a kocsihajtók jobban tudták mozgatni a pengéket, a cél az volt, hogy a szerkezetettel minél könnyebben lehessen lemetszeni az ellenséges csapatok végtagjait.

A szárazföldi és légi járművek mellett vízre is tervezett harcászati elképzeléseket: páncélozott könnyű hadihajójának fémmel megerősített orr-része úgy van kialakítva, hogy könnyebben lehessen szétzúzni ellenséges hajókat. A rajta elhelyezett forgatható védőpajzs mögött ágyúk rejlenek, amiket csak akkor fednek fel, amikor már az ellenség nem képes lőtávolon kívül kerülni - ezek mellett a pajzsok nagyon gyorsan nyithatóak fel, nagyban járulva hozzá a meglepetés erejéhez. A vízbe engedett pajzsok ugyanakkor fékezik is az ágyúk visszarúgásának erejét.

Leonardo áttervezett erődökről is készített tervrajzokat: a korabeli hagyományokkal szakítva lapos, sokszögű védfalakat tervezett, amelyeket megtámasztott, tetejüket álcázta, a falban, illetve az erőd belsejében pedig kazamata-rendszert alakított ki a várvédők számára. Az erődöket két rétegnyi koncentrikus fallal vette körül, ezeket pedig enyhén megdöntötte, hogy jobban ellen tudjanak állni a tűzfegyverek támadásainak - ugyanakkor számos lőréssel látta el ezeket, hogy a védekezők minimális veszteségek árán tudják visszaverni a támadást. Az ostromokra külön kifejlesztett egy szerkezetet az ostromlétrák ellen is - a várvédők a vár belsejéből gyakorlatilag a fal külső síkjából tolhattak ki egy olyan szerkezetet, ami a falnak támaszkodó ostromlétrákat tette instabillá vagy lökte el teljesen a faltól - mindehhez számos kiviteli terv is készült.


Ami a fegyvereket illeti: Leonardo da Vinci a számszeríjat például ágyútalpra helyezte, amely hat, a nagyobb stabilitás kedvéért egymással nem teljesen párhuzamos síkban mozgó keréken ült, ezzel pedig nem nyilakat, hanem súlyosabb lövedékeket lőttek ki. Ez természetesen nem volt új találmány, hiszen a hajítógépként is kezelt számszeríj-mechanizmusok nem csak nyilakat, hanem köveket is lőttek már az ellenség felé. Az ilyen óriási számszeríjak körülbelül 13 méter távolságra tudtak ellőni, működésüket két komplex tekerőmechanizmus biztosította.

Az ágyútalphoz hasonló szerkezetet már ágyúkhoz is kitalált Leonardo, azok hordozása ugyanis mind a fegyvercsövek súlya, mind pedig a hordozószekerek nehézkessége miatt problematikus volt. A feltaláló így egy könnyen összeállítható hordszerkezetet tervezett meg, miután a milánói ágyúöntő üzemben tanulmányozta a fegyverek gyártását: a kiöntött ágyúcsövet hengereken gurítható ládán szállította a mozgatáshoz és szállításhoz tervezett daruhoz és csörlőhöz.

Leonardo a mozsárágyúkat is modernizálta: nem egy lövedéket helyezett el bennük, hanem kilövéskor szétrepedő, golyókkal teli bőrzsákot. A puskaporral töltött hüvelyek már a levegőben felrobbantak, a tervekben pedig nem szerepelt az, hogy a lövedékek kulcspontokhoz érve robbanjanak csak fel, mindenesetre az új tervben nagyobb területen szóródtak szét a golyók és nagyobb rombolási lehetőséget is adtak.

© toplessrobot.com

A meglepő tűzerejű gőzágyút 1480 környékén tervezte da Vinci Firenzében. A szeneskazán és ágyú kombinációjaként felfogható fegyver nagy erővel kiáramló gőz segítségével lőtte ki a golyót. A gőzágyúnak harminchárom csöve van a tervrajzok szerint, három sorban elrendezve, amelyekkel felváltva lehetett tüzelni. A fegyvernek nemcsak mozgatható irányzéka van, hanem gyorstüzelésre is képes, ami miatt a szerkezetet gyakorlatilag a Katyusa (vagy Sztálin-orgona) elődjének is tekinthetjük. Az ágyúcsöveket legyező alakra sztényitva meglepően hatékony fegyvert lehetett készíteni közeledő csapatok ellen, valamint kerekeken mozgatva szállítása is könnyű volt.


Da Vincinek nem csupán harci járműveket vagy fegyvereket, hanem robotokat is köszönhetünk - papíron legalábbis. 1495-ben tervezett mechanikus lovagjának ötleteire csaknem egy fél évezreddel képest, 1957-ben fedezte fel Carlo Pedretti. A szerkezetet 1996-ban kezdték el rekonstruálni, teljes modelljét mégis 2002-ben készítette el Mark Rosheim egy BBC-s dokumentumfilmhez. A híradások szerint a robot kezei csak balra és jobbra tudnak mozogni, mozgási lehetőségei ugyanis eléggé visszafogottak, ahogyan ez a képeken is látható - úgyhogy támadásra nem feltétlenül, védelmi célokra inkább lehetne hasznosítani.