Az Assassin’s Creed első része közepesen sikeres játék volt, a sajtó és a felhasználók figyelmét azonban magára vonta, elsősorban érdekes helyszíneivel, s persze a sztorival (történelmi figurák meggyilkolása egy mátrix-szerű virtuális világban… nyami!).

Rengeteg dolog volt azonban, amit az első részben, idő- vagy éppen tapasztalat hiányában nem tudtak jól megoldani a fejlesztők. Kaptak is kritikákat bőven a rajongóktól és a sajtótól is: elismerésre méltó, hogy minden észrevételt megvizsgáltak, és igyekeztek a második részt ennek fényében jobbá- és élvezhetőbbé tenni. Vajon sikerült nekik?

 A warez-háború újabb lépéseként, az Ubisoft érdekes másolásvédelmet választott: a játék mentett állásai az Ubi szerverein tárolódnak, sőt, bármikor indítjuk is a játékot „szinkronizál” a szerverrel, ergó csak folyamatos netkapcsolat esetén tudunk játszani (és persze regisztrálnunk kell egy Ubi-felhasználót is). A dolog bevált, a játékot mind a mai napig nem tudták normálisan feltörni (pedig már egy ideje kapható), akinek pedig nincs állandó internet-kapcsolata, az magára vessen (gondolja a játék kiadója). Hogy a megoldás mennyire igazságos, arról lehet vitatkozni, tény azonban, hogy beválik: aki mostanában az Assassin’s Creed- II-vel játszik, az bizony a boltban vette. A rémhírekkel ellentétben (nem lehet csatlakozni az Ubi-szerverre stb.) személy szerint semmi gondom nem volt: bármikor is indítottam a játékot. Pár másodperc alatt csatlakozott, és már kezdődhetett is a móka, ráadásul nem kell a DVD-t a meghajtóban hagyni, sőt ha több PC-re is telepítjük, az online tárolt adatoknak köszönhetően minden-gépünkön ugyanaz a mentett állás fogad.

Az AC második részében ezúttal a reneszánsz Itáliát látogathatjuk meg, egy Eizo nevű bérgyilkos bőrébe bújva. A sztori ugyanolyan ködös és misztikus mint az első rész esetében: DNS-szinkronizálás, gyilkosságok „újrajátszása”  a múltban, és persze a hatalmas Mátrix-koppintás, az Animus nére hallgató szupergép. De nem is a sztori itt a lényeg, hanem a látvány és a hangulat! A városok (Firenze, Róma, Velence) megvalósítása elképesztőre sikerült: minden látnivaló és híres épület a helyén van, ráadásul „eredeti” formájában, az 1400-as évek hangulatában. A városok és polgáraik (nemesek, koldusok, zenészek és kurtizánok) kitűnően lettek megvalósítva, látványos, korabeli ruhák, az emberek jönnek-mennek, vásárolnak, beszélgetnek. Végigsétálni Firenzén, ráadásul mindezt a múltban, már ezért megérte megvenni a játékot! Sőt, találkozhatunk Leonardo Da Vinci-vel, (ő kiemelt szerepet játszik kalandjaink során) vagy a Medici család tagjaival is. A grafika, ha van hozzá megfelelő gépünk, sikeresen elveszti konzolos-hatását, igaz itt-ott látható, hogy többre lenne képes a PC (textúra popup stb.), de ez egy konzol átirat, szóval elnézzük. Van azonban, amit nem nézünk el…

Ez pedig az irányítás. Hogy miért kell egy PC-s felhasználónak, egy több mint száz gombbal rendelkező billentyűzet előtt ülve, azt bámulni a tutorial-ban, hogy „nyomd meg a [kis fej] ikont, valamint egyszerre a [kis kereszt] és a [kis zöld láb] ikont… Elnézést! Mit nyomjak meg? Nekem nincs [kis kereszt] a billentyűzetemen (ez a konzolos kontroller iránygombjainak felel meg amúgy, tehát alapesetben nem is egy gomb, hanem négy: WASD).

Értem én, hogy konzolról lett átírva a termék, de olyan nehéz lett volna kicserélni a [kis fej] ikont egy „E” betűre? (PC-n ugyanis ennek felel meg.) Első pillantásra ez nem tűnik akkora gondnak, hiszen ha az ember társítja a megfelelő jeleket a megfelelő PC-s gombokhoz/egérhez, akkor megszokható lenne... Persze csak akkor, ha nem lenne annyiféle kombináció. Csak egy példa: a mai játékok 99%-ában ha futni akarunk, akkor azt a shift-gomb, vagy a caps-lock segítségével tesszük. Az AC2-ben iránygomb (WASD)+jobb egér folyamatosan+space. És persze közben irányítsunk az egérrel. Megoldható, nem azt mondom, hogy nem, de ember legyen a talpán, aki így futás (W+jobb egér+space) közben még képes megnyomni a shift-et és a bal egérgombot is (mert arra is van funkció).

Az egész probléma abból fakad, hogy konzolon elég kevés gombbal kell megoldani, sok-sok mozgást és funkciót. Így a PC-re portolás eredménye az lesz, hogy egy gomb kb. ötféle dolgot csinál. Így eshet meg, hogy a space a futás, de az ugrás is, harc közben védekezés, vagy éppen fegyver eltevése, de még a menüben a dolgok kiválasztása is. Minden attól függ, hogy mikor nyomjuk meg a gombot. A tökéletes időzítés konzolon bizonyára nem gond, egy jó öreg PC „agyonvert” space-billentyűzetét használva azonban az a jó, hogy ha el akarunk futni, akkor ugrani fogunk, ha ugrani akarunk, akkor elkezdünk futni és leesünk, ha pedig el akarunk ugrani egy precíz buzogány-csapás elől, akkor eltesszük kardunkat és állunk az ellenfél előtt üres kezekkel, mint a… 

A séma hasonló mint a Mass Effect II esetében: ott is ettől a szindrómától szenved a konzol-átírat; a space a fedezék- és a futás is (meg a tárgyak használata is) így a Mass Effect rajongók játékbeli elhalálozásainak 99%-ért az a jelenség felelős, amikor rohanni akarnak, de ehelyett inkább fedezékbe ugranak (mondjuk pont szemben az ellenféllel, a fal rossz oldalán).

Némi gyakorlás után azért megszokható a rendszer, bár az biztos, hogy a nagyobb kardcsaták közben mindenki buzgó káromkodásokat fog hallatni. Ami azonban sok idő után sem szokható meg az a játék menüje. Elismerésre méltóan sok mindent belezsúfoltak ugyanis a játékba (ez megint egy, az „imádom” jelenségek közül): gyűjtögetnivalók ezerszám, melléküldetések garmadája, infók és kódex stb. És van persze inventory, tárgyak fejlesztése, vásárlás, sőt saját kis falunk is van, amit szintén fejlesztgethetünk.

Csak éppen a menü olyan, mint a 80-as években: shift-el lépegetünk vissza a menüpontok között (Shift! A menüben?! Könyörgöm!), és Space-szel választunk ki elemeket (még véletlenül sem Enterrel). Persze kezeli az egeret a menü, de a billentyűk használatát akkor sem ússzuk meg. És a menük is tele vannak az annyira imádott „nyomd meg a [kis fej lakattal] ikont a vásárláshoz” jelenséggel… Mindenkinek sok sikert a [kis fej lakattal] billentyű megtaláláshoz. (Tipp: a menüben a gombok beállításai mellett megnézhetjük és memorizálhatjuk, melyik jelecske milyen billentyűnek felel meg.)

Ennek ellenére imádom a játékot, mert bármilyen kezelhetetlen és dühítő is például a harc, mégis látványosra sikerült. A kivégzések és végső kardcsapások a legjobb „kardozós” filmeket idézik, a firenzei háztetőkön ugrálás (főleg naplementében) pedig megfizethetetlen. Ráadásul, eltérően napjaink divat-játékaitól (Mass Effect II khmm…) az AC2 nem fukarkodik küldetésekkel és opcionális tennivalókkal. Így valóban hosszú időre képes lekötni a játékost (ha mindent összegyűjtögetünk és megvásárolunk/kifejlesztünk, akár negyven óra vagy több is lehet).  Sőt, a játék még csak nem is az „agyatlan” kategóriába tartozik! Rengeteg mindent tudhatunk meg a régi Olaszországról, minden jelentős épülethez, helyszínhez vagy éppen személyhez kapcsolódik egy kódex-bejegyzés, sőt a fejtörők és megvásárolható dekorációk/fejlesztések többsége is festményekhez, történelemhez vagy éppen a görög-római mitológiához, esetleg a keresztény valláshoz kapcsolódik.

Jó játék lett tehát az Assassin’s Creed második epizódja? Nos, imádom és gyűlölöm egyszerre. Ez pedig csak egyet jelenthet: igen! Jóra sikerült! A hibáival együtt is...