Mint mindenki, aki csak szeret játszani, én is évekig nyúztam a Starcraft „eredeti”, első részét. A mai napig emlékszem a hihetetlen videó-átvezetőkre, az utánozhatatlan zenére a küldetések közben, és persze a remek karakterekre, történetre, és beszólásokra.
Ha most azt írom, hogy eleinte nem nyerte el tetszésemet a Starcraft II, akkor bizonyára SC-rajongók, bajnokok és fanboi-ok ezreit haragítom magamra. Pedig így van. Nem tetszett. Sőt! Nem is értettem, mire fel a világméretű lelkesedés. Először is túl drágának tartottam (tizenháromezer forint, illetve digitális verzió esetében forint árfolyamtól függően akár tizenhat-tizenhétezer forint is lehet). Ráadásul ezért az árért egy „harmad” játékot kapunk, hiszen a Blizzard epizódonként fogja értékesíteni a játékot; a három játszható faj (Terran, Zerg, Protoss, ne menjünk bele mik ezek, hiszen aki nem tudja, az úgysem olvassa ezt a cikket) közül, most csak az „emberek”, azaz a Terran-történetszálat kapjuk meg, a másik kettőért később ismét le kell szurkolnunk némi pénzmagot.
Ráadásul az előzetes képek alapján a grafika sem vágott földhöz: tizenkét év fejlesztés után, a második rész – igaz három dimenziós, és van egy pár szép effektus – egyáltalán nem számít szépnek, inkább olyan közepesnek.
Ennek ellenére (mégiscsak a Starcraft-ról van szó!), nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és már a megjelenés napján bátorkodtam kényeztetni magam egy digitálisan megvehető/letölthető verzióval. A szokásos Blizzard módszer (a sokak által ismert és gyűlölt blizz-downloader) ismét hozta a formáját, és négy óra töltögetés után kiírta, hogy még 15 óra van hátra a letöltésig. A kezdő Blizzard-boyok ilyenkor kikapcsolják a letöltőben a p2p-t, öreg Warcraftos rókák azonban már tudják, hogy csak annyi a dolgunk, hogy beírjuk a Start menü/futtatásba, hogy „gpedit.msc”, majd megkeressük a felügyeleti sablonok/hálózat/Qos csomagütemező modult, majd a „foglalható sávszélesség korlátozása” opciót, amit engedélyezünk, és beírjuk, hogy 0%. Voila! Máris 600k/sec-el töltődött a telepítő, negyven perc múlva játszhattam is. De eltértünk a tárgytól…
Ott tartottunk tehát, hogy elsőre nem ájultam el. Leszámítva a remek intró mozit, az első résszel ellentétben, a játék közbeni átvezető animációk immár a játék motorjával készültek (a Blizz mindent megtett, hogy szépek legyenek, de hát ez akkor sem CGI). A történet sem hozott túl sok újdonságot, menjünk, lövöldözzünk, építkezzünk, éljük túl…
Nagyjából harminc perc játék után azonban azt vettem észre (és ezzel mindenki így lesz), hogy a Starcraft II kezdi megmutatni, miért is van annyi rajongója, én pedig fantasztikusan jól szórakozom, az idő pedig csak repül… Apró poénok a történetben, feltűnő melléküldetések és achievementek, változatos helyszínek és feladatok, fantasztikus „csiszoltság” és kiforrottság, ami csak a Blizzard játékokra jellemző. Ráadásul a pályák közé még egy kis „rpg” (persze csak idézőjelben) érzést is csempészett a Blizz, ahogy a főszereplővel járkálhatunk például a hajónkon, beszélgethetünk, és a megszerzett pénzből fejlesztgethetünk.
Nagyjából negyven perc játék után megláttam a parancsnoki hajó bárjában, a TV-ben futó „iPistol” reklámot a táncoló és éneklő tengerészgyalogossal, valamint az easter-egg funkciót remekül betöltő, táncoló Warcraftos elf-csajt (nem is beszélve a működő zenegépről és a szintén működő játékautomatáról a sarokban). Csak annyit tudtam mondani: „öcsém.. ez kész!”.
Ez az érzés pár óra játék után végleg el fog rajtunk hatalmasodni, főleg ha elkezdünk böngészni a Battle.net menüben (hiszen az SC végül is mindig a multiplayer játékról szólt, ráadásul multiban mind a három fajjal játszhatunk). Achievmentek és eredményekért kapható ajándékok (játékos portrék, festések a járművekre), meccsek visszajátszása, league, kooperatív mód, a végletekig konfigurálható quick-match, és állkapocs-leejtően részletes és profi „jelentés” a meccsek végén… Barátok listája, in-game voice-chat, és minden, amit csak el tudunk képzelni. Egyszerűen tökéletes. Olyan, mint egy multiplayerre kihegyezett Steam-kliens, csak sokkal jobb (és szebb).
Ne kövessük el tehát azt a hibát, hogy a Starcraft II-őt a grafikája alapján próbáljuk megítélni (bár ismétlem: elég szép, és modern, csak éppen nem a csúcs). Ebbe a játékba rengeteg mindent belezsúfoltak a fejlesztők (csak achievmentekből több mint négyzáz van), s amit belezsúfoltak az bugmentes és könnyen kezelhető.
Frusztrációmentesen és élvezettel játszani, ez megfizethetetlen a mai világban. Három órácska játék után - ebben két elvesztett multiplayer meccs is van, hiába öreg vagyok már - bátran kijelenthetem: bár nagyon drága volt, de valószínűleg még életemben nem szórakoztam ennyit és ilyen jól tizenháromezer forintból (és még mennyit fogok!).
A következő tív évre ismét megvan az etalon stratégiai játék.
