Miért nem sikeres a 3D, és miért nem is lesz az?

A bevezetőben említett sorokat Walter Murch írta levelében, és talán egy legyintéssel el is intézhetnénk a dolgot, ha nem Hollywood egyik legnagyobb, Oscar-díjas „pápájáról” lenne szó, aki többek között olyan filmek elkészítésénél bábáskodott mint a „Keresztapa 2”, az „Amerikai Graffiti” vagy az „Apokalipszis most”.  Murch levelét a Suntimes blogjában olvashatjuk eredetiben – a történet lényege röviden: a jelenlegi 3D-s képalkotó technológia Walter szerint egy zsákutca, márpedig ha valaki tudja, mit és hogyan lát az emberi szem, és élvez a néző, akkor ő biztosan… De miért is bukás a 3D?

Murch levelében megemlíti: „ […] magam is rendeztem 3D-s filmet még a nyolcvanas években (Captain Eo), és már akkor feltűnt, hogy a horizontális mozgás sokkal jobban (és hamarabb) vibrál a 3D-s verzióban, mint hagyományos 2D-ben. Ez a jelenség azóta sem változott…” Hogy őszinték legyünk, ez talán egy kicsit túl szakmai nekünk, szerencsére Walter itt hangnemet vált, és továbbviszi okfejtését, immár közérthetőbb nyelvezettel.

Walter Murch - az evolúcióval érvel

„A 3D legnagyobb problémája a fókusz és a konvergencia (összefutás). A nézőnek egy stabil pontra, azaz a vászonra kell fókuszálnia a tekintetét, ami tegyük fel nyolcvan lábra van tőle. A 3D mozi esetében ez jelenetenként változik: hol 10 lábra kellene fókuszálnia, hol pedig 120 lábra, a jelenet „mélységétől” függően”. Walter szerint ez tehát a probléma: míg a fókusz és a konvergencia (azaz, ahogy „összerakjuk” a képet, filmet a fejünkben, egységes egésszé) a 2D esetében stabil, (a példánál maradva mindkettő nyolcvan láb távolság a szemünktől), addig a 3D esetében a fókusz változik, a konvergencia pedig továbbra is stabil. A többi pedig szegény néző agyára van bízva: rakja össze, ahogy tudja.

„600 millió éves evolúció bizonyítja, hogy minden élőlény, amelynek szemei vannak, egyforma távolságra fókuszál és konvergál, így állítja elő az agy számára a képet” – fejtegeti a filmes.

„… […] olyasmi ez, mint egyszerre ütögetni a fejedet, míg a másik kezeddel körözöl a hasad felett. Nehézkes. Az emberi agy rengeteg extra feladatra van kényszerítve a 3D hatás érdekében, ezért van az, hogy sokan már húszperces „háromdés” mozizás után fejfájásra vagy szédülésre panaszkodnak. Olyasmit akarnak művelni a szemeikkel és az agyukkal, amire a hatszázmillió éves evolúció sem készítette fel őket.”

Murch szerint ezt a problémát semmilyen technikai varázslattal és ügyeskedéssel nem lehet feloldani, ezt majd csak a teljes, holografikus, valóban háromdimenziós álló- és mozgóképek fogják megoldani. Ráadásnak még hozzáteszi, hogy a 3D-s filmek esetében még a fényerővel is bajok vannak: a technológia korlátai miatt minden ilyen film jóval sötétebb és kontrasztosabb, mint ez optimális lenne. Levele végén Walter megjegyzi, hogy a háromdimenziós mozifilm „…vibráló, túl sötét, szédülést okoz, ráadásul nagyon drága előállítani. A kérdés csak az, mennyi időnek kell eltelnie, hogy a nézők erre rájöjjenek, és elegük legyen belőle?”

Önnek fájdult már meg tőle a feje?

A Suntimes nem közöl különösebb kommentárt a levélhez, így mi sem tesszük – lévén, nem vagyunk filmesek, és Oscar-díjat sem kaptunk még, szóval simán lehetséges, hogy Walternek igaza van, és a 3D mozi jelenlegi formájában egy zsákutca. De lássuk, mit gondol az olvasó? Tényleg ennyire szörnyű lenne a helyzet? Valóban meg kell várnunk a hologram-technológiát, hogy igazi háromdimenziós film- és játékélményben legyen részünk?
[Forrás: Suntimes, Wiki, IMDB]