Leszámítva az apró Flash-, logikai és egyéb gyermekeknek szóló játékokat (pl. interaktív kifestőkönyv és platformjátékok) Alice történetéből nem készült nagy költségvetésű, úgymond „A” besorolású játék. Az egyetlen üdítő kivétel a híres (vagy inkább hírhedt) alkotó és elvont művész, American McGee 2000-ben megjelent játéka, az „American McGee’s Alice”.

Az immár több mint tízéves játék még mai szemmel nézve is remek (nyert is rengeteg díjat, köztük olyan hangzatos elismerésekkel, mint a „minden idők legjobb pályatervezése” és hasonlóak) – ráadásul most elkészült a folytatás is, lássuk milyenre sikerült!

Jó tudni: a dizájner-pápa McGee által megálmodott Alice szinte semmiben sem hasonlít Caroll klasszikus, eredeti főhősére. A nevük persze ugyanaz, McGee azonban csak a főhős megjelenését (és nevét), valamint az őt körülvevő mesevilág alapjait és kulcsszereplőit kölcsönözte az eredetiből. Ez már a 2000-ben megjelent első részben is így volt: a számítógépes Alice nem igazán gyerekeknek való.

A főhősnő tulajdonképpen skizofrén, és látomásai vannak, ezek kiváltó oka a gyermekkorában történt tragédia, ahol egy lakástűzben elvesztette családját. Az „Alice: The Madness Returns” története során a főhősnőt hol a valóságban (sötét és borongós London, illetve egy elmegyógyintézet) irányítjuk, amikor pedig „beütnek” látomásai, és akkor a McGee-féle Csodaországban kalandozunk. Ez a kettősség a játék felépítésében és grafikájában csodálatosan megjelenik: a valóságban Alice szürke és átlagos, semmilyen képessége nincsen (még ugrani sem tudunk). A fantáziavilágban Alice minden helyszínhez a hozzávaló káprázatos kosztümben, élénk színek között irányítható, és persze ugrik, repül, sőt olyan mókás és érdekes fegyverekkel irtja az ellent, mint például egy borsszóró vagy egy speciális teáskanna, amivel lövöldözni lehet.

A történet tehát arról szól, hogy Alice ebben a kifacsart Csodaországban keresi memóriájának, emlékképeinek darabjait, így próbálván megfejteni a lelki traumát kiváltó tragédia igazi okát és körülményeit. Jellegét tekintve a játék nem más, mint egy hagyományos, TPS platform, azaz „ugra-bugra”, kellemes kis fejtörőkkel és harcokkal színesítve. Ha csak a játékmenetet nézzük, akkor McGee legújabb alkotása erős közepes, van azonban egy komponens, ami miatt mégis kiemelkedő, és az ezerszer látott játékmechanikai elemek ellenére is fantasztikus élmény vele játszani. Ez pedig nem más, mint a dizájn.  A pályák és az egész világ felépítése (annak ellenére, hogy a játék az öregecske Unreal 3 motort használja) ámulatba ejtő: a kreativitásnak és a fantáziának olyan dózisát kapjuk játszadozás közben, hogy nem győzzük majd kapkodni a fejünket (és az állunkat, ami valószínűleg leesik a helyszínek megvalósítását elnézve). Nem is ragozzuk tovább, itt egy videó, ami magáért beszél.

A grafika, konzol-átírathoz képest elég jól mutat PC-n is, igaz, nem operál olyan „élethűséggel”, mint a The Witcher 2 (aminek szerintünk nagyobb volt a füstje mint a lángja, de ez most mindegy), vagy a Crysis, a kimagasló dizájn és az elképesztő helyszínek miatt azonban mégis nagyon látványos. Sőt tulajdonképpen látványosabb, mint az élethű grafikát erőltető, a valóságot mindenáron utánozni akaró játékok, hiszen ha aprólékosan kidolgozott fűszálakat és fákat akarok látni, akkor kimegyek a kertbe (vagy kinézek az ablakon), de hol láthatok város méretű székesegyházat, ami tulajdonképpen egy vonat, és a levegőben úszó sínpályán robog? Vagy origamiból hajtogatott szúnyog-szamurájokat? Ez utóbbira valók a számítógépes játékok – az Alice: The Madness Returns pontosan ezt szolgáltatja.

Alice kidolgozására sem lehet panasz: hála a Physx-kihasználásának a főhősnő haja lobog, ruhája libben, lebeg, és a helyszíneken is minden „fizikahelyes”, főleg ha bírja a gépünk a „high” fizikai beállításokat.

Külön öröm, a mai „csőjátékok” világában, hogy Csodaországban, bár viszonylag lineáris pályánkon haladunk, lehetőség van egy kis kalandozásra is. Bármikor letérhetünk a kijelölt útról, kereshetünk elrejtett extrákat és gyűjtögetni valókat, sőt sok esetben alternatív útvonalak is a rendelkezésünkre állnak. Igaz a harcrendszer „konzolos”, az ugrálások – mint minden platformjáték esetében – néha az őrületbe kergetik a játékost, mégis, Alice-t lehetetlen nem szeretni. Minden egyes helyszín egy újabb kreativitás-bomba, a zene fantasztikus, a szereplők szeretnivalók (és különlegesek) – tökéletes nyári szórakozás, felnőtteknek. A gyerekek maradjanak meg inkább a Caroll-féle eredetinél: az kevésbé véres és skizofrén…