Az Intel szabadalma egy új módszert ír le az egyszálú teljesítmény növelésére: több kisebb mag működik együtt úgy, mintha egyetlen nagyobb szupermag lenne.
Az órajel növelése vagy az egyre nagyobb magok építése helyett (amelyek növelhetik az energiafogyasztást és/vagy a tranzisztorköltségeket) dinamikusan egyesítenének két vagy több fizikai magot, így azok együttműködve egyetlen szálat hajtanak végre, miközben az operációs rendszer számára egyetlen logikai magként jelennek meg. A szabadalomban szoftveresen definiált szupermagoknak (SDC) nevezik ezt a megközelítést.
Ha a technológia a tervek szerint működik, akkor az Intel jövőbeli CPU-i gyorsabb egyszálú teljesítményt kínálhatnak az SDC-t használó alkalmazásokban. Az egyes magok a program különálló részeit futtatnák, míg az eredeti programsorrend megőrzéséről a speciális szinkronizációs és adatátviteli utasítások gondoskodnak, minimális többletterheléssel maximalizálva az órajelenkénti utasítások számát.
Bár mindez ígéretesen hangzik, kérdés, hogyan működne mindez a gyakorlatban, miután még mindig számos kihívással kell szembenéznie a módszernek, beleértve a szinkronizáció bonyolultságát, valamint azt, ahogyan az operációs rendszer felismeri és hozzárendeli a munkaterheléseket az SDC-képes magokhoz. Viszont ha a megközelítést sikerül átültetni a gyakorlatba, akkor az egy újabb lehetőséget adna a chiptervezőknek az egyszálú teljesítmény skálázására a folyamatok zsugorítása és a nagyobb magkialakítások mellett.
Az, hogy valaha is látunk-e majd SDC-tervet a szilíciumchipek gyártásában, a prototípusok eredményeitől és attól függ, hogy az operációs rendszerek és a fordítók mennyire tudják kihasználni ezt a módot. Az Intel folyamatosan kísérletezik új magarchitektúrákkal, de nem mindegyik jut el a tömeggyártásig az alacsony megvalósíthatóság miatt.
Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának Facebook-oldalát.
