Milyen jó elb...ni! – A kudarcról majdnem őszintén
Egy sikeres embernek a kudarcról beszélnie az esetek többségében inkább közhelyes, mint inspiráló, mert mintha nekik a kudarcaik is könnyebbek vagy mások lennének. FuckUp Night Budapesten.
Állítólag siker kultúrában élünk, amelyben mindenki igyekszik a szebbik vagy sikeresebb felét mutatni. A kudarcokról sokkal nehezebben beszélnek az emberek, mint a sikereikről. Pedig a saját kudarcainkról beszélni felszabadító, míg a másokét hallani tanulságos lehet. Ezért találták hát ki a FuckUp Night-ot, ahol sikeres emberek beszélhetnek a kudarcaikról.
Ám éppen a jellege miatt iszonyat nehéz ezt úgy csinálni, hogy ne fulladjon már az elején közhely-puffogtatásba. Mert bár szép, hogy emberek mernek beszélni a ballépéseikről, és hogy ezt fiatalos, laza, kötetlen módon teszik, nagyon nehéz ezt úgy csinálni, hogy abban mély tanulságok is legyenek – ám ha ezek elmaradnak, az egész nem más, mint a networking egy újabb formája, annyi plusszal, hogy sokszor és hangosan lehet – sőt szinte kötelező – kimondani , hogy „FuckUp”.
Sajnos az igazi „aha-élmény” az első budapesti FuckUp Night-on elmaradt, amelyet csütörtökön tartottak a Corvin Tetőn. A rendezvényre, egy laza becslés szerint körülbelül 300 – főleg fiatal – néző volt kíváncsi. És a négy előadó is ígéretesnek tűnt: Joerg Bauer a GE magyarországi vezérigazgatója, Tim Hatdford újságíró, a milliós példányszámban eladott The Undercover Economist című könyv szerzője, Balogh Péter az NNG alapítója és a Jack Hooper az okosórákat forgalmazó Doppel alapítója és kereskedelmi igazgatója.
Vagyis csupa sikeres ember. Személy szerint nagyon érdekelt volna, hogy a GE vezére vajon mit tart élete legnagyobb kudarcának, mi volt az a vezetői döntése, amit a mai napig sajnál. De ezt nem derült ki, ellenben beszélt Edisonról, aki mára az egyik legidézettebb ember lett, ha sikerről, munkáról vagy akár flow-élményről van szó. Edison ugyanis örök optimistaként minden nem sikerült kísérletét szimplán egy nem járható útnak tartotta. Ám ha ehhez nem jár egy saját példa, akkor csak közhely marad, és semmivel sem kerülünk közelebb ahhoz, hogy egy cégóriás vezére miképp taposta ki a saját útját.
Tim Hatdford és Jack Hooper előadása is szórakoztató volt, ráadásul személyesebbek is az előzőnél, de valahogy mégis úgy lehetett érezni, hogy ezek nem azok a kudarcok, amelyekkel egy átlagvállalkozó küzd meg naponta. Persze vicces arról hallani, hogyan ne válasszunk nevet a cégünknek, vagy hogyan ne erőltessünk nemi identitásváltást a társalapítónkra, vagy vezető tanácsadóként mennyit kell hazudnia valakinek, de valahogy éppen a „valóságszag” hiányzott ezen előadásokból.
A legemberibb Balogh Péter volt, aki tényleg őszintén beszélt arról, mit nyert és veszített azzal, hogy egy év után otthagyta az egyetemet, milyen volt egy sikeres cégért beáldozni a házasságát, majd kilépni ebből a cégből és angyal befektetőként mindent elölről kezdeni – úgy, hogy az első befektetésével hatalmasat bukott is. Balogh előadása volt az egyetlen, amiből azt lehetett érezni, hogy valóban tudja, mi a kudarc és mi mennyit ér, illetve, hogy nem a sikeresség elefántcsonttornyában él, hanem tisztában van a valósággal, és hogy a kudarc nem buktató, hanem építő lehet.
A FuckUp Night a Design Treminal által szervezett jövő-konferencia, a Brain Bar nyitórendezvénye volt.
