A nyolcvanas évek elején történt, hogy Zacival átmásztunk az iskola kerítésén.

A félreértések elkerülése végett: befele másztunk, az iskolába. Zaci talán négyszáz méterre lakott a sulitól, ha ő négyszázra, én háromszázötvenre. Az iskola kerítésén volt egy kapu, általában zárva. Ha mégis nyitva volt, mindketten – plusz az iskola tanulóinak jelentős része – megspóroltunk vagy száz métert. Ha zárva volt, vagy bemásztunk a száz métert megspórolandó, vagy a kispolgári megoldást választva a főbejáratot választottuk.

Tehát egyszer Zacival bemásztunk, amiért ő osztályfőnöki intőt kapott, én meg nem kaptam semmit. Kassa 1941-es bombázása és a Kennedy-gyilkosság mellett a XX. század harmadik nagy rejtélye, hogy Zacit miért vette észre az osztályfőnökünk, engem pedig – aki Zacival egyszerre, tőle három vagy annál kevesebb méterre másztam be a kerítésen – miért nem, mindenesetre én megúsztam, ő meg nem.

Amit az osztálytársainktól kaptam, nem tettem ki az ablakba, épphogy máglyára nem küldtek. Mekkora egy aljas rohadék vagyok, hogy Zacit benne hagytam a slamasztikában, és lapultam, mint széklet a pázsiton. Hiába érveltem, hogy az önföljelentéssel ugyan én is kaptam volna osztályfőnöki intőt, de ettől még Zaci nem úszta volna meg, ez nem hatotta meg őket. Napokig persona non grata voltam. (Érdekes, hogy Zaci nem osztotta a sokaság álláspontját.)

Bajcsy-Zsilinszky Endre esetében valamivel nagyobb volt a tét.

A nem sokkal korábban még keményvonalas fajvédő eljutott odáig, hogy közíróként már a harmincas évek közepén teljesen elutasította a náci Németország ideológiáját. A különböző, gyakran egymással is rivalizáló nyilas formációk számára egyébként hatalmas sikert hozó 1939-es választáson a Független Kisgazdapárt versenyzőjeként bejutott a parlamentbe. Az ezt követő négy és fél évben a magyarországi antináci politika egyik legnagyobbjává nőtte ki magát. Ellenezte a bácskai hullarablást (© gróf Teleki Pál), és a tengely oldalán történő magyar háborús részvételt. 1941 karácsonyán részt vett a szociáldemokrata Népszava híres különszámának szerkesztésében, majd az 1942. március 15-i nagy tüntetés szervezésében. Sürgette a zsidótörvények eltörlését, a zsidók teljes jogú katonaként történő visszavételét a hadseregbe, és ellenzéki parlamenti képviselőként rendkívül sokat tett azért, hogy az 1942 januári bácskai magyar tömegvérengzés felelőseinek egy részét bíróság elé állítsák.

A náci Németország hatóságai pontosan tudták, hogy Bajcsy legkérlelhetetlenebb ellenségeik közé tartozik Magyarországon. Ennek megfelelően az 1944. március 19-i megszállás után a Gestapo azonnal őrizetbe vette az őket fegyverrel fogadó és a tűzharcban meg is sebesülő politikust. Október 11-én, a háborúból történő kiugrást előkészítő Lakatos-kormány kérésre szabadlábra helyezték.

Az elfuserált kiugrási kísérlet után Bajcsy a fegyveres ellenállásban látta a megoldást. A november 9-én megalakult Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának lett az elnöke, azonban egy belső árulásnak köszönhetően november 23-án őrizetbe vették. A Margit körúti fegyházban kínozták, majd december 11-én Sopronkőhidára szállították. Mivel országgyűlési képviselő volt, elítéléséhez a parlament hozzájárulása is kellett. A hadi helyzetnek köszönhetően addigra Sopronba költözött parlament képviselőinek többsége – köztük Nyirő József – Bajcsy kiadása mellett szavazott. A Dominich Vilmos vezette hadbíróság egy sopronkőhidai iskolában Bajcsyt kötél általi halálra ítélte, mely ítéletet másnap reggel, pont hetven éve, Budapest ostroma megkezdésének napján, Sopronkőhidán végrehajtották.

Amikor Bajcsyt Budapestről Sopronkőhidára szállították, a teljesen kaotikus helyzet miatt az autóbusznak Győr mellett meg kellett állnia. A Tarpáról – ennek a választókerületnek volt képviselője Bajcsy – származó, őt személyesen ismerő őr azt mondta: „Képviselő úr, ha az erdő felé elszaladna, mi a levegőbe lőnénk.” „Nem, fiam” – mondta Zsilinszky. „Engem most felakasztanak, de ezért cserébe egy szék üresen marad Magyarország számára a háború utáni béketárgyalásokon.” Más – ennek egyébként ellent nem mondó – forrás szerint azt mondta: „Ha Kiss János (altábornagy, posztumusz vezérezredes, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának vezérkari főnöke, akit, nem lévén országgyűlési képviselő, már korábban, december elején kivégeztek – Sz. P.) és társai meghaltak a nemzetért, nekem sem szabad élnem.”

Meg tudtam volna menteni Zacit az osztályfőnöki intőtől?

Nem.

Bajcsy-Zsilinszky Endre föl tudta támasztani Kiss Jánost?

Nem.

Osztott vagy szorzott a béketárgyaláson Bajcsy mártíriuma?

Nem.

Erkölcsileg elítélhető lett volna, ha ott, Győrnél Bajcsy megszökik?

Nem.

Jól tette Bajcsy, hogy de facto fölköttette magát? Vagy szerveznie kellett volna a polgári ellenállást, talán fölköttetnie magát ennek következtében öt évvel később? Esetleg emigrálnia?

A jó ég tudja.

Egy azonban biztos: mint ahogy aki tiszteli Kádár Jánost, az csak jelentős disszonanciával tisztelheti Nagy Imrét, úgy aki tiszteli Nyirő Józsefet, az szintén csak jelentős disszonanciával tisztelheti Bajcsy-Zsilinszky Endrét.

Kalap levesz, főhajt.