Tudom, illik hurrát kiáltani amiatt, hogy újra szaporodnak erdeinkben a medvék. A környezetgazdásznak készülődő nagykisfiam óvott is attól, hogy megírjam ezt a cikket; szerinte, ha nem vagyok ökológus, jobb csöndben maradnom medveügyben. Szerintem nem jobb. Egyszerű, töprengő állampolgárként simán jogom van föltenni a kérdést: kell-e nekünk a szakemberek szerint is életveszélyt jelentő barnamedve, némi biodiverzitásért és vadromantikáért cserébe?

Mint minden kocazöld tudja, a csúcsragadozóknak nagy a szerepük az erdők biológiai sokszínűségének megőrzésében, s hogy a modern kori vadászatra (sajnos, vagy nem) pont azért van szükség, mert megbolygattuk az Ősi Rendet stb. Tehát elvileg jobb és nemesebb, ha a medve eszi meg a legyöngült vagy túlszaporodott őzegyedet, mint ha a hetyke magyar vadász lövi ki. Na jó, ezt én sem értem pontosan. Mindenesetre a Szakértők mindig olyan fölényesen legyintenek az emberi félelemre a nagyragadozóktól, mintha bizony ez a félelem nem is tartozna az Ősi Rendhez.

Ó, hát nem kell azoktól félni! Jobban félnek azok tőled, mint te tőlük! A tartósítószer például sokkal veszélyesebb! (Hogy jön ide a tartósítószer?)

Erre maga a Bükki Nemzeti Park ad ki tájékoztatást a nyilván máris rettegő magyar lakosságnak, miszerint nemcsak igaz a székely mondás, hogy a medve nem játék, hanem annyira igaz, hogy az már fáj. Ezért az érintett erdőkben eztán ne járjunk halkan, folyamatosan keltsünk zajt valamivel (rádió, csengő stb.), hogy meg ne lepjük a medvét. Ezután ne kerékpározzunk erdőben. Ne sátrazzunk erdőben. Ne együnk erdőben, ne is vigyünk kaját erdőbe. Maradjunk  a turistaútvonalon. Ha bocsot látunk, ne szeretgessük (a medve nem játék). Ha erdő közelében lakunk, cseréljük le a régi kerítést medveállóra, mert a hagyományosat egyszerűen széttépi. Az állatokat is zárjuk medveálló ketrecbe, és a kutyákat is cseréljük le olyanokra, amelyek a régieknél sikeresebben szállnak szembe a medvével.

Mármost az a helyzet, hogy imádok erdőben kerékpározni. Sátrazni különösen. Félni meg utálok.

Keringenek arról elméletek, hogy mit kell csinálni, ha minden óvintézkedés ellenére találkozunk a medvével. Abban megegyeznek a szakértők, hogy maradjunk csöndben, hátha elmegy. (Elfutással ne is próbálkozzunk,  ötször gyorsabban fut, és fára is jobban mászik.) Ha nem megy el, hanem támad, akkor az egyik tanács szerint kuporodjunk össze picire, a másik szerint ágaskodjunk fel nagyra, és kiabáljunk. A legfrissebb Nimród Magazin aztán alaposan helyreteszi a kérdést. Arra a fölvetésre, hogy miként lehet túlélni  a medvetámadást, azt a választ adja, hogy nagyjából sehogy, vagy hatalmas adag szerencsével. (Illetve, a szerző azt javasolja: próbáljunk beférkőzni valahogy a medve álla alá, és megragadni ott a vastag szőrzetet, mert akkor nem tudja átharapni a fejünket. Hát jó.)

Én igazán nem vagyok medveellenes, sőt, vannak medve barátaim. De a jópofa Maci Lacit, aki lenyúlja a kaját és elillan, ezúttal felejtsük el. És az sem igaz, hogy csak akkor életveszélyes a medve, ha bocsait félti, vagy sebesült. Mindig életveszélyes.

Oké, tudom, a medve kilövése valamiért szörnyű vandalizmusnak számít (az őzikéé meg egyenesen hőstett). Székelyországban túl is szaporodtak a medvék, olyannyira, hogy növekvő veszélyt jelentenek a lakosságra. Az európai barnamedve fokozottan védett.

Jó, de nem lehetne az ember még fokozottabban védett?

Azt mondja a fiam, valószínűleg sokakkal egyetértve, hogy az együttélést a medvékkel egyszerűen meg kell tanulnunk. Nem csak a miénk a világ, hanem az övék is. És ők voltak az erdőben előbb, tehát nem ők hatolnak be a mi élőhelyeinkre, hanem fordítva. Szép, nemes gondolatok. De azért csöppet sem bánnám, ha volna lehetőség inkább kilövöldözni szegény medvéket, mint egy fél megye életébe beiktatni a mindennapi veszélyt. És azt mondom, ha csak egyetlen embertársunkat széttépi a medve, már túl nagy volt az ár. Ez pedig minden jel szerint nagyon is benne van a pakliban.

Nem lehet valahogy a biodiverzitás helyreállításának máshonnan nekiállni?