A zárt vagy behatárolt térben játszódó cselekmény mindig arra ösztönzi a rendezőt, éljen a feszültségsűrítés kínálkozó eszközeivel. De Greengrass ügyesen kerülgeti a játékfilmes sztereotípiák csapdáit. Nem a jegyeladási listák élére, hanem a filmtörténet-tankönyvek lapjaira akart bekerülni, s úgy tűnik, nem is sikertelenül. Mint amikor egy sérült fájlt állítanak helyre, rádióüzenetek, telefonbeszélgetések felvételeiből, az utólagos vizsgálat jegyzőkönyveiből, hozzátartozók beszámolóiból rakja össze a mozaikot.

A negyedik, szeptember 11-én elrabolt gép terroristáinak láttán még egy szűk utca félhomályában sem feltétlenül ugrottuk volna riadtan hátrébb, ha a pontos időt kérdezve mellénk lépnek. A pilóta szerepét átvevő srác formatervezett szemüvegével, elegáns öltönyben akárhol elmenne, mint törekvő ügyvéd vagy bróker. Az egyik, az utasokat késsel sakkban tartó fiú halványan Adam Sandlerre emlékeztet. Társa, abban a muris Rambo-fejdíszben mintha egy gyorsbüfé pultja mögül lépett volna át a filmvászonra.

Az első képkockák láttán – két huszonéves, barna bőrű férfi egy reptéri hotelszobában, az egyik szedelőzködik, a másik testszőrzetét borotválja a fürdőszobában – inkább gondolnánk egy meleg pár légyottjára, mint halálra szánt légikalózok végső eligazítására. Csak a hallójáratainkba felkúszó, arabul kántált imádság jelzi, másról van szó.

A gyilkosok ugyanolyan hétköznapiak, mint áldozataik. Gond nélkül elvegyülnek a zömmel középosztálybeli utastársaik között. Utóbbiak egy jóléti társadalom átlagarcai, a film készítőinek ragaszkodása a valósághoz nem is engedi, hogy a dramaturgia kedvéért “ütősebbre” javítsanak pár karaktert, az udvarias, semmitmondó szóváltások helyett pörgősre írják a dialógusokat.

Miután a jóarcú vallási gengszterek elvágják az egyik légikisasszony torkát és betörnek a pilótafülkébe, az események lendülete magával sodor, ám hatásvadász csavarok nélkül. Nem kerekedik belőle politikailag korrekt tanmese, sem posztmodern, muszáj-Herkules cowboyok hősi eposza. Ha valami lecsapódik belőle, az a diktatúra utastérbe tömörített atmoszférája. Hogy egy törpe kisebbség, ha elég brutálisan lép fel, még demokratikus miliőben is képes lehet rövid távon uralma alá hajtani a közösséget. Mi több, a nyugati civilizáció polgára, aki megszokta, hogy jogai vannak, ilyen extrém szituációban még kiszolgáltatottabb, mint az egypárti rezsimek túlélésre szocializált alattvalója. De itt utóbbi típus sem jutna semmire, szereplőink lassan rádöbbennek: elrablóik nem pénzre vagy fogolycserére utaznak.

A sokat bírált repülésbiztonság a film alapján első körben mégsem vizsgázott rosszul. Erre utal, hogy a merénylők nem is próbáltak lőfegyvert vagy bombát a fedélzetre hozni. Az egyikük testére szíjazott, ijesztgetésnek szánt robbanószerkezetről áldozatai hamar kiszúrják, nem igazi. Ettől a ponttól, bármennyire ragaszkodik a valóság szövetéhez, Greengrass kénytelen intuíciójára hagyatkozni. Biztos, hogy a pilótákat azonnal megölték és az is, hogy a gép nem érte el a célját (amelyről pontosan nem tudhatjuk, mi is lett volna). Valószínű, hogy az utasok fellázadtak, lefegyverezték őrzőiket és megpróbálták visszafoglalni a pilótafülkét.

A film többé-kevésbé hitelesen ábrázolja, miszerint a terroristák képtelenek voltak megakadályozni, hogy az utasok telefonon kapcsolatba lépjenek a külvilággal, mint ahogy azt sem tudták kivédeni, hogy összebeszéljenek. Legtöbben közülük biztosan nem akartak filmre írt héroszok lenni, csupán életben maradni. Ami természetes, és semmit nem von le abból, hogy elszántságuk talán más ártatlanok életét is megóvta. Ahogy a United 93 is bemutatja, nyilván voltak olyanok, akik még a biztos halál tudatában sem mertek nekirontani jövendő hóhérjaiknak, és bizonyára kellett pár vagány hangadó, aki vitte magával a többieket. A dolgok konstellációjának morbid pikantériája, hogy a film nemcsak a vétlen utasok, hanem gyilkosaik tragédiájáról is szól. Hisz – saját logikájuk alapján nézve – szent missziójuk kudarcba fulladt. A szimulátorban pilótává kupálódott fanatikus arcán a vereség tudata suhan át, amikor a megvetett hitetlenek rátörik a fülkeajtót.
    
Ezzel párhuzamosan végigkövethetjük a légi irányítás és a vadászgépek bázisainak vezérlőtermeiben zajló, pontosan dokumentált történéseket. Hosszú órákon hivatalnokok, ügyeletes repülésirányítók, katonatisztek vergődnek a döntésképtelenség kelepcéjében. Az Államok területén húsz év történt utoljára gépeltérítés, ilyen, egyazon időben több gépet érintő összehangolt támadás pedig még soha. A biztonság is olyan, mint a házasélet: ha éveken át nincs váratlan mozzanat, gépies rutinná válik. De kategorikus ítéletet az mondjon fölöttük, aki ilyen szituációban hatékonyabban cselekedett volna.

Az mindenesetre üdítő, hogy a mozifilm vérprofi digitális trükkök nélkül, a művészi dokumentarizmus legjobb hagyományait követve pereg. Miként az is, hogy kisemberek hétköznapi vonásait (némileg talán saját gesztusainkat, szófordulatainkat) látjuk viszont, szétsminkelt-agyonplasztikázott világsztárok helyett. Amit a celluloidra írt dráma kivált, nem összefércelt hang-és színorgia által előcsalt könny, hanem a nyers, letaglózó döbbenet.