A fogyasztói árak - közte a gázár - piacosítása olyan jelszó manapság, amely ellen képzett közgazdász aligha emelheti fel a szavát,  feltéve, hogy el tud tekinteni saját és kelet-európai polgártársai pénztárcájának tartalmától. Márpedig ez utóbbi figyelemmel kísérése a spontán lázadások veszélyét zsigereikben érző helyi politikusok szerint elkerülhetetlen. És az elvszerű államvezetés itt véget is ér, ezzel az érvvel véltek örök felmentést szerezni maguknak annó a gazdaság finom szerkezetébe belepiszkáló kérges proletárkezek,  éppúgy, mint nyomukban napjainkig a megannyi reparáló szándékú, jobban-kevésbé képzett gazdasági politikai ezermester.

Aki árt mond, mondjon bért is röppent fel valamely kabaréhős szájából a jelszó egykor, jól megágyazva a kommunizmusból populizmusba váltó rendszerek gyakorlati közgazdaságtanának. Pedig a mai világ áldott-átkozott istene, a piac, egyáltalán nem erre tanította híveit, szavai szerint ugyanis a (liberális, azaz szabad) gazdaság egymástól független szereplők terepe, ahol külső behatás nélkül kell mindenkinek mondania a magáét. Vagyis az eladónak az árat, a vevőnek pedig a bért, hogy tudniillik abból, az övéből neki mire mennyi tellik. Emez pedig egy másik alku, a munkáltató és munkavállaló egyezségének, és nem holmi kormányzati elhatározásnak lenne a terméke.

A gáz ára ezentúl piaci lesz, halljuk a hírekből. A kereslet-kinálat egyensúlyán alapuló árak kialakulásának nehézségeiről azonban egy-egy nagyobb hétvégi piacon, a zárás utáni állapotok árulkodnak. A zsíros üzlettől fénylő képű kofák az egyik oldalon, eladatlan, szemétté minősülő áruhalmok a másikon. Ez utóbbiak sorsa várna a munkaerőpiac pechesebb szereplőire is. Ez kétségtelen, csakhogy amazzal ellentétben ez az "áru" lehetetlen helyzete ellenére is szavazati joggal, akár utcai randalírozásba torkolló protestálási lehetőséggel is bír, kapnak észbe politikusaink,  és már nem is annyira dicsőítik ama piacot.

Napjaink politikai erőinek igazi különbözősége az 1989 előttről örökölt állapotok felszámolásának módjában merül ki, hogy tudniillik mi is legyen először, egy erős egészséges tyúk, avagy a jókora tojás, amiből az előbbit kikelteni remélik? Konkrétan: a fogyasztót, vagyis annak bérét (a minimálbért, a családi pótlékot, a megkülönböztetetten hazai cégeknek juttatott megbízások számát stb.) emelve tennék lehetővé a vásárlóerő növekedést,  avagy miként az éppen hatalmon lévő kurzus vallja, az áruk, szolgáltatások piaci árainak kialakításáé az elsőbbség, az majd hozza magával a többit.

Amíg pedig a kánaáni állapot eljön, addig is marad a kézi vezérlés technikája, amelynek legkedvesebb, jól bevált eszköze az adórendszer valamint a tőle már leválaszthatatlan, vele összezagyvált támogatási rendszer, az olyan fenomenális, "Nyugaton már bevált" ötleteivel, mint például az üdülési csekk. Ez utóbbi pedig ahogy tálalják,"egyre növekvő felhasználási lehetõségei révén" - a mindekori mnimálbérnek megfelelő nagyságú, szinte mindenki által megszerezhetõ adómentes juttatásként - nem egyéb, mint egy újabb lyuk az amúgy is agyon toldozgatott-foltozgatott adóhálón.  Emiatt az már nem annyira a kiszemelt zsákmányra, mint inkább magára a halászra jelent veszélyt.

Michnai Attila