Szigeti Péter © Horváth Szabolcs

Mi értelme von olyasvalakit megtenni egy, pártatlanságot/függetlenséget (illetve annak látszatát is) követelő grémium elnökének, akiről tudjuk, rögvest (de előbb-utóbb biztos) lecsapja a villanyórát a belpolitika túlvégén? Hacsak nem ez a cél.

Sokan kedvelik a párhuzamos valóságok teóriáján nyugvó alternatív történelmet. Mely azon kérdésfelvetési fundamentumból indul ki, hogy „mi lett volna ha…” Játsszunk kicsit mi is ezzel. Ugyan mi lett volna, ha az Orbán-kormány a választások tisztaságát felügyelő-garantáló bizottság élére olyasvalakit nevez ki, aki „nem annyira a többpárti köztársaság, mint a parlamentarizmust autoriter nyílt szavazással vegyítő Horthy-rendszer híve”?

Nyilván lett volna néminemű kritika az illetővel szemben – joggal egyébiránt – a szoclib média összes, hozzáférhető felületén. Akkor miért csodálkozunk, hogy az ellenzék kiakad Szigeti feltűnésén, aki „nem annyira a többpárti köztársaság, mint az egypártrendszert az önigazgatással vegyítő kommunista berendezkedés híve.” S szerkesztőségi tanácsadója volt egy újbalos-neomarxista elméleti folyóiratnak. E minőségében vetette papírra, hogy „a társadalmi egyenlőség értelmében vett igazságosságot az államszocialista rendszerek magasabb szinten biztosították, mint a népességet fő tendenciájában szakadatlanul polarizáló, a versengő magántulajdonra épülő kapitalista árugazdaságok” Mi több, politikai állásfoglalásban nácimosdatással vádolta a rivális nagypártot.

Vajon, ha egy másik oldal által kinevezett OVB-elnök írná le, miszerint a két világháború közötti magyar rezsim bármilyen szempontból felsőbbrendűbb az 1989-90 utáni demokráciánál, továbbá komcsimosdatással vádolná az MSZP-t, nem kapna a fejéhez – teljesen indokoltan - sok publicista? Szigeti kinevezése bizonyos szempontból valamiféle posztszürreál teátrum koreográfiájára emlékeztet. Ugyan miféle politikai haszonelv, józan kalkuláció indokolta, hogy pont ő maradjon győztes a tisztségre aspirálók versenyfutásában? Nem lehetett volna találni másvalakit, aki ugyan kötőd(het) indirekt módon a baloldalhoz, de legalább az elfogulatlanság/pártsemlegesség minimumának látszatát fel tudja mutatni. Szigeti Péter ugyanis erre nem képes.

Félreértés ne essék: e sorok írója – szemben a jobbszél paranoid futóbolondjaival – nem azt állítja, hogy Szigetiék meghamisították a választási eredményeket, inkorrekt teljesítményt nyújtottak. Ilyen nyilvánvalóan nem történt. De nem elég pártatlannak lenni, annak is kell látszani. Márpedig hősünk semmiképpen nem tud ilyen látszatot kelteni.

A nyugati világban kétféle tisztségelosztási praxis van. Az egyik a zsákmányelv. Ilyen van pl. az Egyesült Államokban, ahol a Fehér Ház mindenkori lakója nyíltan vállalja: nagykövetnek, főügyésznek, legfelsőbb bírónak, szavazóbizottsági vezetőnek a pártjához közeli embert nevez ki. Másik a független, professzionális közigazgatási bürokrácia weberi modellje. Erre is fellelhető számtalan – leginkább unióbéli – példa. Nálunk elvben minden köztestületi és közintézményi vezető – fővádlótól a diplomatákon át a legkülönbözőbb szakhatóságok igazgatóiig – politikamentes szakértő. Valójában pedig találgatás folyik, az illetőnek milyen – vélt, netán reális - belpolitikai hinterlandja és hátszele lehet. Tehát az independencia paravánja mögött pártközeli téglák bevakolása folyik gőzerővel. Ami a két változat hátrányainak fúziója, az előnyök – látható pártháttér kontra tényleges független imázs – kizárásával.

A Szigeti-ügy, mindkét félnek kielégítő, úriemberi lezárása az lehetne, ha a következő, népszavazásos kampány törvényességi-szervezési levezénylését már nem ő csinálná. Különben, ha a csalás nem is, annak hamis látszata bizony villámgyorsan kialakulhat.