Bokros Lajos © Túry Gergely

Azóta, hogy az Élet és Irodalom 2009. január 23-i számában Bokros Lajos A reformok kritikus tömege címen közzétette hat oldalas, komplex helyzetelemzését, sok víz folyt le a Dunán. Egy hónappal az első dolgozat után megszületett A reformok kritikus hiánya (Népszabadság, február 28.) is; a két publikáció között pedig kiderült, hogy Bokros 2009-es nyilvánosságbéli „reinkarnálódása” korántsem öncélú, hiszen a volt pénzügyminiszter jó eséllyel pályázik az MDF EP-listájának élére. Utóbbi írásában Bokros indirekte meg is indokolja az MDF-zászlóhoz való közeledését: „ésszerű ellenérvek hiányában a tanulmányt összeszorított fogakkal elhallgatja mind a kisebbségi kormány, mind pedig a legnagyobb ellenzéki párt”. Csoda-e – kérdezhetjük némi iróniával –, ha az elhallgatások e sűrű szövevényéből éppen az MDF felé keresi a kiutat a szerző?

Az MPK nevében társszerzője voltam annak az írásnak, amelyben – még az MDF-Bokros-sztori előtt – kimerítő kritikában részesítettük Bokros első írását (A közeg nélküli magyar reform, ÉS, február 20.) Nem azért bíráltuk a dolgozatot, mert az abban foglaltakat ne találtuk volna imponálónak szellemi vagy gazdasági racionalitási értelemben. Elmondtuk, hogy a reformok tartalmával egyetértünk, de úgy ítéltük meg, Bokros a valóság (s különösen a politikai aktorok) szerepét sok vonatkozásban nem kellő súllyal taglalja, noha „meglepetéssel” konstatáltuk a szerző jócskán megnövekedett politikai érzékét korábbi írásaihoz viszonyítva. Nem ismerve még a későbbi fejleményeket, rámutattunk arra is, hogy a dolgozatot Bokros Lajos politikai önátpozicionálása részének tekintjük, és ma azt gondolom, nem fogtunk mellé. A füst felszállása után már érteni véljük: a dolgozatban Bokros nem csak önmagát pozicionálta át, de egyúttal be is „pozicionálódott” az MDF-establishment számára szóba jöhető politikai és gazdasági megmentők közé.

Bokros tehát vitán felül jó irányba mozduló gazdasági reformer, ám a gazdasági reformok önmagukban nem hozhatják meg a kívánatos eredményeket, ha nem kapcsolódnak össze a társadalmi dimenzió megváltoztatására irányuló erős és szimbolikusan is kódolható ajánlattal: nevezetesen a társadalmi kohézió növelésének vagy helyreállításának programjával. A „régi” Bokros ezt még értette, a „mai” Bokros (legalábbis írásai érvelési irányából ítélve) már nem annyira. A 90-es évek közepén, pénzügyminisztersége idején Bokros sokat beszélt erről a belső társadalmi kohézióról, arról, hogy a nyugati demokráciákat éppen ez a tulajdonságuk tette sikeressé. Ez a gondolata azonban már akkor is elsikkadt; a politikai közegben ő csak egy megszorításai miatt elhíresült pénzügyér volt, ami ha változott is valamelyest mára, alapjában megmaradt.

Szándékai átfogó jellegével összevetve a programokban megtestesülő javaslatokat, megállapíthatjuk: Bokros sem akkor, sem most nem foglalkozik eleget egy társadalmi kohéziós program kidolgozásával. Tudja, de valamiért nem teszi. S ez itt a gond. Volt és van egy következetes gazdasági rekonstrukciós terve, amelyből azonban hiányzik valami. S nem feltételen az, hogy ő maga személy szerint kiszámolja a reformok társadalmi hatásait. Hanem az, hogy több legyen pusztán gazdasági ajánlatnál. Azaz nem azt kifogásolom, ami Bokrosban benne van, hanem ami kimaradt belőle.

Azt is elmondtuk említett írásunkban, hogy a bokrosi reformattitűdöt nem lehet önmagában szemlélni, és éppen azért kell történeti keretek között mérlegre tenni, mert mindig is álltak a hazai politika előtt súlyos reformkihívások, és ezeknek igyekezett is megfelelni. De ebből a történelmi példatárból korántsem az a legfőbb tanulság számunkra, hogy – mint Bokros írja hatoldalas ÉS-beli írásában – a 90-es évek végén zárult le a 20. századi magyar reformok kora. Ennél fontosabb tanulság is kínálkozik, mégpedig az, hogy vajon lehet-e hatékony az önmagában vett gazdasági reform egy olyan országban, ahol tartósan két politikai közösség létezik.

Megkerülhetjük-e ezt az alapkérdést, amikor például ma az ország gazdasági megújításáról gondolkodunk? Mert hiszen azt látjuk ma is, hogy a politikai közösség egyik része (tág értelemben ide sorolható a hazai közgazdászok és pénzemberek nagy része, a nagyvállalkozók jelentékeny hányada és a parlamenti pártok háromötöde), azt gondolja, hogy a gazdaság megújítható a mostani politikai keretek között is. Ugyanakkor a közösség másik része (ide sorolhatók népes társadalmi kategóriák, kisvállalkozók, valamint a parlament kétötöde) mindenfajta gazdasági változást, reformot csakis egy új politikai elrendeződés mentén tud elképzelni. Ez utóbbiak szószólójaként Orbán Viktor naponta ki is nyilatkoztatja: a válság nem gazdasági, hanem politikai természetű. Orbán és a Fidesz magatartására persze megadhatjuk a szokásos és sehová (értsd a közösség kohéziójára biztosan nem) vezető választ: „színtiszta populizmus” stb., stb. Mi is következik ebből a logikából? Reformot a Fidesz ellenében. De éppen Bokros jogosít fel bennünket arra, hogy megkérdezzük: és kohéziót? Azt is a Fidesz ellenében? Vagy az így a 21. század elején egyáltalán nem is lényeges?

Csizmadia Ervin © Szakács Barbara

Nem népszerű ilyesmikről beszélni, különösen akkor, amikor növekvőben a reformlendület, formálódik egy újfajta – Bokrostól a Reformszövetségig, az SZDSZ-t és az MDF-et is magában foglaló – reformtengely. Ilyen körülmények között visszahúzásnak tűnhet mindenfajta figyelmeztetés: lehet, hogy az ország fele a gazdasági reformok nyelvén beszél, de a másik fele egyszerűen nem érti az új tengely nyelvezetét. Az igazán bokrosi teendő – nézetem szerint – ebben a helyzetben nem az, hogy akkor a „tudatlanok” méltatlannak bizonyuljanak a reformvilágba való bebocsáttatásra, hanem az, hogy érthetően és programszerűen ki legyen fejtve a bokrosi program rejtett pillére: a társadalom rekonstrukciójának programja. Ez pedig – a tévedések elkerülése végett – nem kevesebb, hanem több reformot jelent, vagy „a” reformot jelenti.

Amikor tehát Bokros azt írja: „Az ördög mindig a részletekben, néha az egészen aprónak tűnő részletekben búvik meg”, csak egyetérthetünk, de egyúttal kérdezünk is: csakis a gazdasági reform-tervek részleteiben? Ha fontos részletkérdés – Bokros szövegénél maradva –, hogy egy majdani reformban 5 avagy 10 százalékponttal csökkennek-e a munkaadók közterhei, akkor nem lenne-e ugyancsak fontos „részletkérdés” arról is szót váltani: akkor most mely politikai erőknek milyen új interakciós formákat kellene meghonosítaniuk azért, hogy a gazdasági reformok ne megint – mint történelmünkben oly sokszor – változatlanul hagyják a politikai és a társadalmi miliőt?

Érzi mindezt szövegeiben Bokros is, hiszen olykor-olykor beszél – mint végső célról – a társadalmi kultúra, a magatartásformák megváltoztatásáról. Sőt egyes nyilatkozataiban az ország morális válságáról is. Beszél, de messze nem eleget, nem eléggé konkrétan. Mintha nem lenne itt elegendő mondanivalója, holott láttuk: a társadalmi kohézió programja vastagon ilyen mondanivaló lehetne. Csakhogy egy ilyen program következetes kifejtése a magyar közéletben tabu. A két politikai közösség fenntartása ugyanis a politikai közéletben vetélytárs nélküli „program”: ezt akarja, vagy legalábbis ennek jegyében cselekszik mind a két nagy párt. Gyurcsány ugyan évek óta kísérletet tesz rá, hogy valamiféle „új” közepet hozzon létre (az MSZP, az SZDSZ és az MDF részvételével), ez azonban – érzésem szerint – alkalmatlan irány egy kohézív közösség megteremtésére.

A gazdasági reform alapjaiban másfajta politikai miliőben képzelhető csak el, aminek létrehozatala – érdemes ezt világossá tenni – azoknak a felelőssége, akik reformokat szeretnének. Ezért mondjuk mi azt, hogy a „több reform” nem csupán a gazdasági reformok maximalizálását jelenti, hanem a gazdasági reformok környezetének teljesen újszerű politikai megközelítését. Egyszerűen fogalmazva: az MSZP és a Fidesz közötti új korszaknyitást.

Bizony, lassan eljön a pillanat, amikor érdemileg át kell értékelniük egymásról alkotott sztereotípiáikat, s fel kell készíteniük magukat egy majdani normális együttélésre. Hogy ez a hagyományos kormány-ellenzék viszony keretében, avagy nagykoalíció formájában történik-e, az a jövő zenéje, de – azt hiszem – ez a változás elkerülhetetlen. Ez persze sok „első lépést” jelent majd: az MSZP részéről a Fidesz populistaként való „kitessékelésének” feladását; a Fidesz részéről végre egy komoly és meggyőző program meghirdetését – mondjuk, hasonlóképp ahhoz, ahogyan manapság a brit konzervatívok teszik. Ha mindez elmarad, ha a két nagy tömb továbbra is abban lesz érdekelt, hogy erőiket végletekig egymás ellehetetlenítésére fordítsák, akkor ebből a legnagyobb jó szándék ellenére sem lesz az ország egészét megmozdító tartós reform.