A fejlett nyugat-európai és a fejlődőben lévő közép-európai demokráciák különbsége lemérhető a szabadság fogalmának átélésében, abban, hogy az emberek mennyire érzik szabadnak magukat ott és itt. Európa fejlett demokráciáiban a civil szféra tagolt, öntudatosan él a jogaival, s miközben gyakran tüntet és demonstrál jogai mellett, alapvetően tisztában van vesztenivalóival, és épp ezért ab ovo önkorlátozó. A fejlődésük elején tartó demokráciák civil társadalmai ezzel szemben sokszor Marx proletariátusára emlékeztetnek: csak a láncaikat veszíthető embereket látunk, akikre a legkevésbé sem jellemző az önkorlátozás.

Persze a nyugati kapitalizmus hosszú idő alatt tanulta meg és hordta ki az önkorlátozó és alulról jövő mozgalmakat, s ennek köszönhető, hogy az alattvalókból főszereplők lesznek, akik vagyont halmoznak fel, s tulajdonosi jogaik mellé „társadalmi” jogosítványokat is szereznek maguknak. A sokoldalú polgári öntudatot csak egy hosszú folyamatban lehet elsajátítani, s ebben a folyamatban nagyon fontos, hogy ne legyenek látványos törések.

© MTI

Abban a régióban, amelyhez Magyarország is tartozik, először is soha nem volt igazi kapitalizmus, ezért az időről időre megjelenő demokratizálási kísérletek nem tudtak ráépülni a kapitalizmus által életre hívott valódi civil társadalomra. Hiába beszélt Bibó István oly meggyőzően a „méltóság forradalmáról”, naivitás azt hinni, hogy ez pusztán csak etikai elv. A méltóságnak van gazdasági fundamentuma is, a gyarapodás „gazdaságtana”. Ha nincs gyarapodás, ha az alattvalókból nem lesznek állampolgárok, ha az emberek nem élhetik át a tulajdonhoz való hozzáférés egyenlőségét, akkor könnyen alakulhat ki egy, a nyugatitól eltérő „másfajta” civil társadalom. A rendszer elleni elszánt lázadók, a vesztesek, a megszomorítottak, a tulajdonnélküliek, a munkából kiszorulók, a szabadság élményét nem ismerő emberek világa.

A Magyar Gárda feloszlatása kapcsán lezajlott minapi tüntetések éppen a fentiek miatt tarthatnak igényt a figyelmünkre, hiszen az események (a szó szoros értelmében) fehéren-feketén mutatják meg nekünk a magyar valóságot, Magyarországnak ezt a sajátos öntörvényekkel rendelkező, „lázadó” társadalmát. Hiába is keresnénk lámpással itt a nyugatias önkorlátozás jegyeit, ez a „társadalom” mindent akar, totális harcmodort alkalmaz, s ehhez az érvanyagot az szolgáltatja számára, hogy Magyarország – szerinte – mindenoldalú csődben, népessége pedig teljes elnyomatásban leledzik.

Ilyen típusú mozgalmak számára nem különösebben számít, milyen véleményeket alkotnak rólunk a világban. Aki elnyomottnak érzi magát, nem tud mással foglalkozni, csak azzal, hogy megszabaduljon elnyomóitól. Az önmaga szabadságnélküliségét megélő emberek számára a nemzetközi összehasonlításnak nincs jelentősége. Holott éppen most jelent meg egy Magyarország gazdasági szabadságára vonatkozó, kedvező nemzetközi vélemény. A Heritage Foundation és a Wall Street Journal évente méri az egyes országok gazdasági szabadság-fokát. Az idei nemzetközi rangsorban a 179 vizsgált ország között Magyarország a 44.helyen szerepel. (Összehasonlításképpen Szlovákia a 36., Csehország a 37., de Lengyelország csak a 82., Szerbia a 109., Horvátország pedig a 116.) A 43 európai ország között Magyarország a 22. helyen áll.

A gazdasági szabadságra vonatkozó statisztikák azonban – különösen Európának ebben a régiójában – nem esnek egybe a társadalmi és politikai szabadságra vonatkozó szubjektív érzetekkel. A volt francia köztársasági elnöknek, Valéry Giscard d’Estaing-nek van egy ide vágó mondata: „míg a hatalom mérhető, a hanyatlást csak érezni lehet”. A Magyar Gárda tagjait, vagy az alattvalóságot nap mint nap megélő embereket nyilvánvalóan a legkevésbé sem hatják meg ezek a Magyarország viszonylag kedvező megítélésére vonatkozó adatok. Ha egy országban a civil társadalom jelentős részének a szabadság- és a gyarapodáshiány a hagyományos létmódja, semmit nem lesz képes méltányolni, ami túlmutat a szubjektív érzeteken.

Természetesen senki nem óhajtja elvitatni, hogy hatályos másodfokú ítélőtáblai döntésnek egy jogállamban érvényt kell szerezni. Persze azt is hozzá kell tennünk (s ezt nálamnál jóval hivatottabb alkotmányjogászok már elmondták): éppen azért, hogy mindenki számára világos legyen miről is van szó, kristálytiszta és jól megindokolt döntés kell. Ám még a legtisztább és legvitathatatlanabb bírósági döntéssel sincs letudva a dolog politikai, társadalmi és etikai vetülete, ami már nem feltétlen a jogról, hanem a szabadságról és a civil társadalom hazai minőségéről szól. Arról, hogy miért olyan gyenge az egyik féle, és miért olyan militáns a másik fajta civil társadalom, hogy miért olyan gyönge a hazai középosztály, miért olyan népszerűtlen a kapitalizmus, és miért nem „hatolt le” a vidéki Magyarországig? Arról, hogy az elmúlt húsz év miért nem tudott úrrá lenni a demokráciát megelőző rendszerek számos ellentmondásán?

A demokratikus közösség szokásos mozdulata, a kirekesztés itt nem elég, illetve nem eléggé produktív eljárás. Hiszen azzal is szembe kell néznünk, hogy éppen társadalomszerkezeti okok éltetik nálunk ezt a „másfajta” civil társadalmat. Például az, hogy a nyugati értelemben vett civil szféra maga sem elég erős, s ezért nincsenek eleven mintái, amelyek hatékony alternatívát jelentenének a totalizáló, az önkorlátozással nem élő mozgalmakkal szemben.