Hogy mi most az MDF? Nem érdekel. Pontosabban most nem ez érdekel.

Megértem, sőt osztom Petri Lukács Adám cikkében kifejezett elkeseredettségét politikiai elitünk morális állapota felett. De akkor kire szavazzunk? Petri Lukács Ádám az MDF és az SZDSZ „romjait” kritizálja, de nem hinném, hogy véleménye a két nagy párt etikai szintjéről sokkal jobb lenne.

Petri Lukács Ádámnak az eltűnés veszélyében szövetségest kereső MDF és SZDSZ jelenlegi formális és informális vezetőivel van baja. Lehet, hogy igaza van, de most nem ez érdekel. Nem érdekel, hogy a mai MDF és SZDSZ hogyan viszonyul a 20 évvel ezelőtti hasonló nevű formációkhoz, és sajnos nem engedhetem meg magamnak azt a luxust sem, hogy érdekeljen, ki, honnan és milyen áron gyűjti össze a kampányhoz szükséges pénzt. Ha érdekelne, azt a taxisofőrt kellene követnem (taxizás közben szoktam végezni kis privát közvéleménykutatásomat), aki felhatalmazott, hogy bottal kergessem el, ha a választás napján esetleg meglátnám a szavazóurna közelében. Lehet, hogy 2010 Magyarországán ez az egyetlen igazán etikus magatartás, de én ezt nem tudom megtenni.

1980-ban jártam először Amerikában és ott elvittek egy liberális társaságba, akik Jimmy Carter hívei voltak. Megkérdeztem tőlük, hogy lehet az iráni túszdrámát igazi pancserként kezelő Jimmy Carter ennyivel népszerűbb Nixonnál, aki mégiscsak kihúzta az Egyesült Államokat a vietnami mocsárból. Úgy néztek rám, mint aki a Holdról jött: “Mi nem választunk meg olyan valakit, aki hazudik nekünk!”. És akkor én nagyon irigyeltem őket. Azért a természetes öntudatért, hogy beleszólásuk van abba, kik a vezetőik. Nem remélhettem, hogy valaha nekem is lesz beleszólásom. És amikor tíz évvel később lett, megfogadtam, hogy ezt az ajándékot (mert szabadságunkat ajándékba kaptuk, nem harcoltunk meg érte) nagyon meg fogom becsülni. Nem tehetem meg, hogy nem megyek el szavazni. Még akkor sem, ha csak azok között választhatok, hogy ki hazudott többet és ki hazudott gátlástalanabbul, vagy melyik párt szöveteit itatta át mélyebben a “pártfinanszírozás” címén nemcsak megtűrt, de intézményes gyakorlattá vált köztörvényes bűnözés.

30 évvel ezelőtti amerikai beszélgetőtársaim emberi kvalitások alapján választhattak, és sajnos ezért ma is csak irigyelhetjük őket. A választás szabadsága nekünk is megadatott, de a választék nem. Jimmy Cartert azóta én is megtanultam tisztelni. Húsz éve még úgy tűnt, nekünk is lehet egy tisztességes politikai elitünk (gondolok például Antall Józsefre és Göncz Árpádra), és csak magunkat okolhatjuk, hogy nem termeltünk ki magunk közül hasonló integritású utódokat.

De ha nem is tudunk kik közül választani, a „mik” között azért még lehet. Programokat hallunk, és dönthetünk, melyik hazudik tudatosan és néz hülyének minket, vagy van-e köztük olyan, amelyről el tudjuk hinni, hogy működhet. Én Bokros Lajos programjára szeretnék szavazni, függetlenül a párttól, amelynek volt bátorsága ezt a nevet felvállalni 13 év populista és “nagykoalíciós” kiátkozás után. Nem érdekel a párt múltja, nem érdekel kik most a szövetségesei, az sem érdekel kik a vezetői és hogyan lettek azok, sőt még Bokros Lajos személye sem érdekel. Petri Lukács Ádámmal szemben most nem a személyek érdekelnek. Most az érdekel, amit Bokros Lajos neve szimbolizál. Egy olyan gazdaságpolitikát, amely az utolsó 20 (sőt az utolsó 60!) évben egyedül volt képes gazdasági fellendülést teremteni néhány évre, egy rövid fellendülést, amit utódai egymással versenyezve tékozoltak el.

2003-ban jelent meg Bokros Lajos Verseny és Szolidaritás című könyve. Ebben a piaci verseny és a társadalom iránti szolidaritás egyensúlyáról ír. Ez program a saját sorsunkért és a közösségünkért viselt felelősségünk egyensúlyáról szól, a közösségtől várt manna, vagy az onnan lenyúlt milliárdok helyett. Ez program szól a piac szabadsága és a piac szabályozása közötti egyensúlyról is, arról az egyensúlyról melynek megbomlása most éppen gazdasági válságba sodorta az egész világot. Ezek a kényes egyensúlyok mellett Bokros Lajos azóta is mindig következetesen kitart.

Bokros Lajosnak nincs esélye miniszterelnökké válni, és ha lenne sem tudom, hogy személyisége (szemben pédául Bajnai Gordonével) alkalmas lenne-e ennek a programnak a véghezvitelére is. De abban hiszek, hogy az ország hasznára válna, ha legalább ellenzékként megjelenne a Parlamentben ennek a programnak is a hangja. Ha erre van esély, akkor a Petri Lukács Ádám által említettek „politikai túlélése” talán elviselhető ár az ország túlélése érdekében.

Bojár Gábor