Mádi László gyakorlatilag ugyanazt fejtette ki egy szakmai rendezvényen, amit e sorok írója kilenc hónappal ezelőtt felvetett kommentárjában . Az ingatlanadót jelenlegi – rögtönzött, összecsapott – formájában nem lehet bevezetni. Ám hosszú távon nem ördögtől való. Mádi alaposan ráfizetett őszinteségére – politikai karrierjét áldozta be. Csakúgy, mint párttársa, Urbán László tizenkét éve. A ’98 nyarán alakulgató Fidesz-kormány pénzügyminiszter-jelöltjeként így nyilatkozott a HVG-nek. „Nem mindenben osztom azt, ahogy a Fidesz-program értékeli az eddigi kormány gazdasági teljesítményét, de a Fidesz jövőbeli gazdaságpolitikáját nem is abból kell levezetni, hogy ez a program miként elemzi az előző nyolc évet. Egyébként is külön műfaj a választási és a kormányprogram.” Nem is lett belőle kormánytag. 

Ezek a példák is arról tanúskodnak, hogy népszerűtlen igazságok hangoztatása akár politikai öngyilkossághoz is vezethet. A nagypártok közszereplői idehaza nem formálni akarják, nem a realitáshoz igazítják a választók gondolkodását, hanem kritikátlanul kiszolgálni próbálják azt. Mindenben megfelelni akarván a néphangulat teljesíthetetlen elvárásainak is. Óhatatlanul kialakul így a tudathasadásos politikusi ego: másról és másként beszélnek a közhatalomra pályázók a lakossági fórumon, illetve zárt körben, maguk között - netán a befektetőknek rendezett díszvacsorán, fogadáson. Beszéljünk magyarul: a népszerűségét görcsösen féltő politikus a kínos tények permanens letagadására, megmásítására, örökös trükközésre kényszerül. Főként szakpolitikusoknak lehet ez fájdalmas. Különösen akkor, ha nem tájékozatlan átlagemberek, hanem szakértők – jelen esetekben egy gazdasági hetilap vagy az ingatlanpiac krémje – jelenlétében kell vázolniuk a felfogásukat. S jól tudják: amennyiben a brosúra-ízű propagandaszöveget nyomják, a szakmabeli riporter (vagy a hallgatóság) nem veszi komolyan mondókájukat. Ezért néha többre becsülik a racionális ténytiszteletet, mint a populista lózungokat. Meg is ütik érte a bokájukat keményen. 

Az elmúlt nyolc évben a Fidesznek nagyon könnyű dolga volt. Ha a kormány osztogatott, akkor csípőből ráígér a felelőtlen jóléti vállalásokra. Amikor pedig a költségvetési hazardírozás folyományaként megszorítások jöttek, azok szükségességét tagadta, mondván: a népnyúzó kormány elveszi az alanyi jogon dukáló vívmányokat az emberektől. Aztán a Fidesz belső köreiben mintha ugyanúgy kezdtek volna gondolkodni, mint a cikkíró : a nagyotmondás kikezdi a párt hitelességét. Varga Mihály például egy ésszerű (és hosszútávon beérő) nyugdíjreform körvonalait rajzolta föl. Hogy utána viszont saját pártja mondjon ellen neki. Így ő maga is cáfolta korábbi álláspontját: dehogy akar a Fidesz svéd modellt! Ő megúszta ama pallost, ami Mádi Lászlóra lesújtott. Fentiek is bizonyítják: hiába vezeti toronymagasan a felméréseket a Fidesz, hiányzik az önbizalom az esetleg kényelmetlen igazságok kimondására.    

Erre kondicionálja őket a társadalmi klíma, a lakosság oroszlánrészének mentalitása. (No meg az MSZP kampánygépezete, amely – egyéb témák híján – kétségbeesetten keres fogást a Fideszen, és amikor annak politikusai valamit végre őszintén kimondanak, a szocialisták megpróbálják, eltorzítva, azt az   ellenzéki párt ellen fordítani. A szerk.) Kádár alatt a nyugati hitelekből fedezett viszonylagos jóléttel ellentételezték a politikai szabadság hiányát. Az erre rászoktatott nép többsége ma is tíz körömmel ragaszkodik ama „szociális vívmányokhoz”, amelyeket már bevezetésük után is csak az ország eladósodása árán lehetett fenntartani. Napjainkban pedig pl. a nyugdíjrendszer jelenlegi formájában az unokák jövőbeni öregségi nyugellátásának előre való feléléséből, eltékozlásából üzemel. 

A politikus meg úszik a közhangulat árjával. De az még eme szürreális helyzethez mérten is groteszk, ami ingatlanadó-ügyben történik. Magyarországon pillanatnyilag a költségvetési bevételek döntő hányada jövedelmi, jövedéki, társasági, nyereségi, fogyasztási, forgalmi, stb. adók/illetékek révén folyik be. Melyek főként a bevételt, a keresetet, a közszükségleti cikket, a vállalkozást, a munkát terhelik. Ugyanakkor aránytalanul kevés adó folyik be a vagyonállomány, a presztízs-és luxuscikkek sarcolása révén. Ennek következménye jól ismert: minimálbérre bejelentett, papíron veszteséges céggel rendelkező kigyúrt „üzletemberek” feszítenek sportautókban, emeletes csodapalotákban, jachtok fedélzetén. Tehetik, mert legtöbbször ezen státusszimbólumok valamely strómanjuk nevén létrehozott fedővállalkozás alatt futnak.

Régóta szükség volna nagyarányú, általános közteher-csökkentésre. Ami – egyebek közt – pont azért nem lehetséges, mivel a jelen rendszerben tág lehetőség van a jövedelmi és a vagyoni helyzet közötti nyilvánvaló kontrasztok büntetlen fennmaradására. Most csak a bevételek eredetéről kell bevallást készíteni, a vagyonjellegű kiadásokról (pl. az ingatlanszerzésről) nem. Az ingatlanadóztatás (illetve általában a vagyonadóztatás/vagyonbevallás) ezt oldaná fel. Lehetne itt érvényesíteni méltányossági/rászorultsági szempontokat is. Pl. egyes lakóhely-típusok (panelövezetek, válságtérségek, tanyák) automatikusan, mások egyéni döntés vagy értékhatár alapján mentesíthetőek lennének a fizetés alól. 

A teherviselés igazságosabbá válna. Tehát pont hogy nem a szegényeket (és nem is általában a gazdagokat) sújtaná ez az adófajta, hanem a jogtalan gazdagodást. Azon keresztül, hogy amit valaki nem fizet be a jövedelmén át, azt befizeti a vagyonán keresztül. Függetlenül attól, hogy de jure kire íratja. Ez a gazdaságot is felpörgethetné. Hogy miért? Egyszerű. Ha pl. egy teljes ágazat (könyvkiadás, autógyártás, energiatermelés, stb.) termékeire vetek ki magas fogyasztási adót, az kollektívan sújtja az összes szolgáltatót és fogyasztót. Míg a luxusadó, vagyonadó, stb. főként azokat, akik a nyereség cégükbe történő visszaforgatása, újra-befektetése helyett egy még nagyobb villára, limuzinra költik azt.   

Urbán Lászlónak igaza van: egy dolog a választási program, s más tészta a kormányprogram. A be nem kasszírozott összegeket máshol, adóemeléssel vagy kiadáscsökkentéssel kell majd kigazdálkodni. Tehát valaki így is, úgy is (rá)fizet majd. Csak így nem tudni, ki lesz az. 

Papp László Tamás