Ez a cikk a liberalizmus jövőjéről akarna szólni. Eredetileg a szabadelvű eszme gyakorlati képviseletében csődöt mondott SZDSZ-ről csak annyit akartam írni, amennyi feltétlenül szükséges. De aztán rájöttem: valamilyen szinten beszélni kell róla. Ugyanis a Bokros Lajost frontemberré előléptető MDF-SZDSZ pártkoalíció idei csúfos kudarca vezetett oda, hogy a liberálisok – úgy névlegesen, mint tartalmilag – parlamenti, illetve belpolitikai képviselet nélkül maradtak. A törvényhozásba jutott pártok egyike sem definiálható ekképp.

1990: Demszky, TGM és Pető a választási eredményt várják

MTI

A Fidesz, az MSZP, illetve a Jobbik – bár gyökeresen más ideológiai hangszereléssel – antiliberális, etatista-populista tömegpártok. Az LMP önképének ugyan része valamiféle sajátosan felfogott liberalizmus. Frakcióvezetőjük, úgy is, mint a Társaság Szabadságjogokért korábbi ügyvivője és több más politikusuk is a liberális jogvédelem és jogfilozófia elkötelezettjei. De egészében az LMP inkább újbalos-rendszerkritikus, mint liberális. Vagyis ennek az irányzatnak momentán nincs nyílt, karakteres politikai reprezentációja. Mindez azonban nem csapásként, hanem lehetőségként értelmezendő. E sorok írója a kampány idején örült volna, ha a Bokros-listára adott szavazatmennyiség túllépi az 5 százalékos küszöböt. Utólag úgy véli: a kispárt-duó, bejutása esetén valószínűleg több kárt okozott volna az itthoni liberálisoknak, mint hasznot. Az SZDSZ-vezetésű fővárosra árnyként vetülő panamák, az MDF-belharcok sportszerűségét többszörösen megkérdőjelező, aztán országos botránykővé vált UD Zrt-ügy morálisan tarthatatlan teherként nehezedett volna rájuk.

A politikai lenullázódás viszont esélyt kínál a tiszta lappal való indulásra. Az utóbbi nyolc évben kiderült, milyennek nem szabad lennie a politikai szabadelvűségnek. Az újrakezdésnél érdemes számba venni a hibákat, hogy aztán ne ismételjük azokat. A tavalyi uniós választás kudarca után (melynek okozataként az SZDSZ de facto megszűnt önálló erőként létezni) több próbálkozás is volt a liberalizmus elvi újradefiniálására. A Retkes Attila nevével fémjelzett vezetés, illetve a SZEMA mozaiknevű ellen-utódpárt is tett erre kísérletet, sikertelenül. Felfogásuk problematikussága mellett éppen utódpárti jellegük miatt: a liberális választóknál az SZDSZ és annak  politikusai  hiteltelenné váltak.  

De az okok mélyebben találhatók. A magyar liberalizmus pártpolitikai dimenzióban az elmúlt két évtizedben nem tudta magát meghatározni. Az SZDSZ ’90-ben még több szavazatot kapott, mint az idén a Jobbik, ugyanannyit, mint a jelenlegi MSZP. De ahogy nem mindegyik Jobbik-választó szélsőjobbos, úgy az SZDSZ akkori hívei sem voltak mind liberálisok. A rendszerváltó SZDSZ fura képződmény, eklektikus gyűjtőpárt volt. Szekértáborának részét képezte a „totális komcsimentesítést” szorgalmazó, militáns antikommunista radi-szadi (melynek tagjai mára jobbra, sokszor szélsőjobbra igazoltak), de ugyanígy az ultrakonzervatív, számos liberális követelést, pl. a melegek emancipációját, az abortuszt, az eutanáziát merev bigottsággal tagadó Hit Gyülekezete. Éppúgy  szavaztak rájuk a zsidó, katolikus és protestáns felekezetek vallásos követői, mint a maoista rebellisekből lett másként gondolkodók, a ’68-as hippi-generáció túlélői, a politikailag korrekt multikulti hívei, piacpárti libertáriusok, „puha etatista” szoclib véleményiparosok, valláserkölcsi prüdéria ellen harcoló szabadgondolkodók, drog-és betegjogi aktivisták, feminista szervezetek. Ezt az ideológiai kaleidoszkópot sokkal inkább a régi (a kádárizmus) elutasítása tartotta össze, semmint a pozitív értékazonosság.

Így a kezdeti SZDSZ platformszabadságon alapuló néppárt volt, mely nem határozott meg kategorikus ideológiai minimumprogramot. Egymás mellett ültek fundamentalista konzervatívok, radikális liberálisok, a pártállami múlt iránt lassacskán elnézőbbé váló baloldali értelmiségiek, akiknek gondolatisága nemegyszer élesen ütközött a vallás és társadalom, a múltfeltárás, a szabadság határvonalai, a liberális politikacsinálás kulcskéréseiben. Ezt a történelmi kényszerűségből született látszategységet hosszútávon nem lehetett fenntartani. Amit jól mutat, hogy az SZDSZ egyszerre akarta oltalmazni-felkarolni a jobbról támadott melegek és az ugyancsak jobb felől leszektázott kisegyházak ügyét. Csakhogy kiderült: az általa védeni próbált kisebbségek egymással se igen tudnak kijönni. A Bibliát betűhíven értelmező SZDSZ-párti keresztények dühödten támadták a melegeket (és a jogaikat védőket), akik persze ezt kikérték maguknak. Az a számítás sem jött be, hogy az oltalmazott kisebbségek majd politikailag hálásak lesznek az SZDSZ-nek, s elsöprő hányaduk a liberálisokra voksol.

Volt-e 200 001 szavazat? Nem volt.

Andersen Dávid

Az SZDSZ két szék között a pad alá esett: néppártként elbukott, a többségi rétegek kegyeit elvesztette, de a „kisebbségek pártjává” sem tudott lenni, az ő bizalmukat sem volt képes elnyerni. A rendszerváltás utáni évtized, a ’90-es évek végére a bejutási küszöbig csúszott vissza, lényegében szubkulturális kispárttá vált. Mozgásterét drasztikusan leszűkítette, kényszerpályára terelte a posztkommunista utódpárttal létrehozott belpolitikai véd-és dacszövetség. A liberális értékek hívei által preferált célok (múltfeltárás, adócsökkentés, olcsóbb állam, piaci reformok, hátrányt szenvedők rászorultsági alapú felzárkóztatása, diszkrimináció felszámolása, jogállamiság és közbiztonság egyensúlya, stb.) nem, vagy csak látszatszinten teljesültek.

A cinikus és korrupt, hatalmi önérdektől vezérelt, „megélhetési párttá” váló SZDSZ – morális defektjeit kompenzálandó – egyre doktrinerebb irányba tolódott. Az eszkalálódó többségi-roma konfliktusokra olyan életidegen, kisiskolás propagandalózungokkal, pótcselekvő álmegoldásokkal reagált, amelyek a kisebbség helyzetét nem javították, a többséget azonban felingerelték. Tabusítás és valóságtagadás lettek az SZDSZ kicsorbult fegyverei. Ami csak a szélsőjobbnak kedvezett. A párt (és holdudvara) legfőbb bűneinek egyike, hogy olyan témákban, mint gettó-és lumpenbűnözés, iskolai erőszak, iskolakerülés, segélyanomáliák, a nyomor újratermelődése, demográfiai robbanása, nem alakulhatott ki kulturált diskurzus. Mivel a szalonképes beszéd pozíciói gyengék voltak, a narratíva irányát az etnikai fundamentalizmus, a vérjobbos populizmus uszító hangja szabta meg.

Történelmileg tehát úgy alakult, hogy először jött létre – méghozzá össze nem illő részek tarkabarka mozaikjaként – az SZDSZ, s utána próbálták a részeket koherens egésszé gyúrni. Ezért kell óvni minden liberálist, nehogy lázas pártalapításba kezdjen. Azzal csak az 1988-as őspárt létrejöttének mellékhatásait reprodukálná. Minden olyan kísérlet, amely egykori – lejárt szavatosságú – SZDSZ-politikusok vezetésével akarna „új liberális erőt” gründolni, törvényszerűen kudarcba fulladhat. A pártnélküli liberálisok most élvezhetik a függetlenség örömét. Hogy egy darabig nem kell népszerűségi mutatókra, parlamenti erőviszonyokra, a kampányfinanszírozás realitásaira figyelemmel lenniük. Jobban járnak, ha a szűkebb pártpolitikán kívüli terrénumokban lesznek aktívak: világhálós közösségi tereken, civil klubéletben, szakmai fórumokon.

A pártszervezés előfeltétele, hogy legyen egy, politikai klímaváltozás előidézésére alkalmas világnézeti értékközösség. Minden bizonnyal csak alulról építkező, önképző módon lehet a liberalizmust, mint politikai ideológiát rehabilitálni, az elveszett tömegbázis sorait rendezni. Kifejezetten jót tenne a szabadgondolkodó és szabadelvű kultúrkörnek, ha jó ideig nem tör politikai szerepre, inkább megpróbálja visszanyerni demokráciavédő- hatalomkritikai báját. Túl sokáig volt a liberális politika az állam (és a közpénzek) közelében ahhoz, hogy hitelesen bírálhassa az államot.

A jövő új liberálisainak pár dolgot feltétlenül szem előtt kell tartaniuk. Például, hogy mondjanak le a néppárti-tömegpárti ambíciókról. A hiteles liberalizmus népszerűtlen ügyeket (piacpárti gondolat, öngondoskodás, reformok) és népszerűtlen, előítélettől sújtott rétegeket (etnikai, kulturális, vallási, szexuális, életmódbeli kisebbségeket) védelmez, tehát rövidtávon csak kispárti méretben reménykedhet. Annak is tudatában kell lenniük, attól, hogy valaki kisebbségi vagy piacpárti, még nem lesz automatikusan ideológiájuk híve.  A nagytőke például gazdaságilag liberális ugyan, de politikailag pragmatikus. Mindig azon tényezővel akar megegyezni, aki képes kormánytöbbséget szerezni. A „kisebbségpárti” jelleg pedig nem válhat dogmatikussá. Nem lehet azt mondani, hogy a kisebbségnek mindig, minden helyzetben borítékoltan és látatlanban, eleve igaza van a többséggel szemben.

Aligha tekinthető liberálisnak az a szemléletmód, amely a tisztességes bevándorlók, kisebbségiek és a többség normakövető részének nyakán élősködő gettóbűnözők, fundamentalisták törvényes üldözésének szándéka esetén is jogsérelemről papol. Vagy a kisebbség felzárkóztatását csak a többség rovására adott többletjogokkal, privilégiumokkal tudja elképzelni. Nem lenne helyes, ha csak a fasizmust/nácizmust ítélnék el, a kommunizmus (és a volt kommunisták) bűneivel szemben elnézőbbek maradnak. A mostani kormány tetteiben is bőven lesz bírálnivaló – szabadelvű nézőpontból. De a jobboldali populizmus kritikája nem jogosíthat fel a baloldali populizmussal történő lepaktálásra. A liberális antipopulizmusnak egyenlő mércével kell mérnie.

S végül: kellenek pártonkívüli, pártfüggetlen liberálisok is. Akik ugyanolyan kritikusak „saját” pártjukkal, mint a többivel. Egy igazi „szabadságpárt” nem követelhet híveitől sem a tekintélyelvű vezérpártokra hajazó szolgalelkűséget.