hvg.hu: Több mint egy éve olvasom önt itt Magyarországon, de hogyan éri el a hazai olvasókat?

Claudia Cadelo: Úgy, hogy minden hónapban készítek a blogomról egy offline verziót CD-re, és legalább 50 példányban sokszorosítom. Nem adhatok mindenkinek, de ennyit legalább szét tudok osztani. Adok a barátaimnak, viszek magammal, ha társaságba megyek, de az is előfordul, hogy az utcán nyomom a kezébe találomra a járókelőknek. Egyébként 2008 októbere óta blogolok.

Claudia Cadelo

cubaencuentro.com

Örülök, hogy elolvassák, amit írtam, de az írással nincs különösebb szakmai ambícióm, nem vagyok sem író, sem újságíró. Ám jelezni akarom, hogy lehet ilyen szövegeket  írni, tehát olvasni is. Ez jó eszköz a Kubában uralkodó félelem leküzdésére.  A külföldi érdeklődés jól esik, de amikor itt Kubában néha felismernek az utcán, és bátorítanak, hogy folyassam – ez a legjobb érzés.

hvg.hu: A hatóságok nyilván nem nézték mindezt tétlenül….

C.C.: Eleinte látszólag nem vettek rólunk tudomást, hiszen főleg külföldről olvastak minket, nem voltunk olyan fontosak a hatalom számára. Aztán amikor rájöhettek, hogy vannak hazai olvasók is, kezdtek megváltozni a dolgok. Jöttek a rendőrségi behívók –  én is kaptam, de betegségre hivatkozva nem mentem be –  hiszen elvileg törvénybe ütköző és büntethető  az, amit csinálunk a politikai rendőrség pedig megkereste és megfenyegette a barátainkat és a velünk kapcsolatban állókat. (Kubában a Büntető Törvénykönyvben és az alkotmányban számos, a szabad véleménynyilvánítást korlátozó kitétel van. A szerk.)

 hvg.hu: Mivel fenyegették a barátokat?

C.C.: Azzal, hogy tudnak arról, hogy egy „ellenforradalmárral” barátkoznak, és hogy a saját érdekükben jobb lenne, ha megszakítanák velem a kapcsolatot. És persze jelezték az illetőnek, hogy tudnak viselt dolgairól, – mondjuk engedély nélkül árul pizzát vagy valami hasonló. Ilyet pedig szinte mindenkinél lehet találni. Voltak olyan barátaim, akik elfordultak emiatt tőlem, de mióta blogolok, megismertem néhány fantasztikus új embert is.

hvg.hu: Önnel szemben hogyan lépnek fel a hatóságok?    

C.C.: Lehallgatják a telefonomat, kutakodnak a privát életemben, és szabadabb légkörű kulturális eseményeknél – koncert, filmfesztivál - megtagadhatják tőlem a belépést, mint ahogy ez az utóbbi egy évben többször is előfordult. És persze nem hagyhatom el az országot. De a legrosszabb az, hogy bármi megtörténhet – a nyílt utcán letartóztathatnak, elhurcolhatnak, megverhetnek, mint ahogy ez Yoani Sánchezzel, a legismertebb kubai bloggerrel meg is történt. Sajnos, senki nem lépne közbe, mert a kubai civil társadalom annyira meg van félemlítve, hogy a biztonságiak nyugodtan megtehetnek bármit. Amikor ezt felismertem, ez nagyon szomorú és magányos érzés volt. Persze, korábban is tudtam, hogy az állambiztonságiak mindenhol ott vannak, és régebben én is lehalkítottam a hangom, amikor bizonyos témákról beszéltem, eltitkoltam, hogy mit gondolok a kubai politikáról, és paranoiásan féltem a rendőrségtől. De mióta blogolok, megéreztem, milyen jó dolog nyíltan véleményt mondani  – még akkor is ha fél az ember. A megfélemlítés módszereiről egyébként hallottam korábban is, de a saját bőrömön tapasztalni azért egész más. Itt egyébként mindenki fél – de ezzel az érzéssel meg lehet tanulni együtt élni.

 hvg.hu: A családja nem aggódik?

C.C.: A családomat az anyám jelenti, aki nem csak hogy egy másik generációhoz tartozik, hanem korábban a katonaságnak dolgozott, úgy, ahogy az apám is. Apám rég meghalt, anyám pedig kiábrándult a rendszerből, és a jövőt illetően nagyon pesszimista. Drukkol nekem, de nemigen látja értelmét annak, amit csinálok és persze félt.

hvg.hu: Végül is miből él?

C.C.: Én is azok közé tartozom, akik, amikor felismerték, hogy az állami állással járó fizetésből általában nem lehet megélni, kiegészítő jövedelemhez akarnak jutni. Én is árultam már ruhát, élelmiszert, fagylaltot, jártam takarítani, tanítottam.

Claudio Fuentes Madan

Most franciát tanítok, főleg olyan kubaiaknak, akik el akarják hagyni az országot. Van tanítványom bőven: a az angol után a francia az a nyelv, amelyet az emigrációt fontolgatók tanulnak.

hvg.hu: Milyen az emberek életérzése most, 52 évvel a kubai forradalom győzelme után?  

C.C.: Elmúlt a  várakozás és reménykedés, ami a ’90-es években levegőben volt, amikor sokan a kelet-európai változásokhoz hasonlót reméltek itt is.  Amikor Fidel bejelentette a visszavonulását, és Raul változásokat ígért, és a turizmus felé nyitott az ország, megint feléledt a remény. De megint nem történt semmi igazán érdemleges. Sőt,  amióta Raul átvette a hatalmat, hihetetlenül megnőtt a katonaság és a rendőrség láthatósága – igaz, az utóbbira a ’90-es években növekedésnek indult bűnözés, és a szociális viszonyok aggasztó állapota miatt részben szükség is van. A legutóbbi hónapok fejleménye, hogy Fidel újra visszatért, és ha az elnyomás mértéke nem is nőtt, a mozdulatlanság és reménytelenség érzése egy korábbi időszakot idéz.

hvg.hu: Hogyan képzeli el az életét öt év múlva?

C.C.: Persze, hogy szeretnék változást, de közben azt is tudom, hogy a változás nagyon nehéz lesz – Kuba nagyon szegény és több mint 50 éve nincs normálisan működő civil társadalma. Nagyon komoly értékválság van, alapértékek rendültek meg, és a kubai ember önértékelése is erősen sérült. Nemcsak politikai, hanem szociális és morális újjáépítésre is szükség lenne. Meg kell tanulnunk újra normálisan együtt élni, mert elfelejtettük, hogyan kell. De szeretem az életem, és szeretek élni – ezért bármi is lesz öt év múlva, azt elfogadom.