Zentai Péter: Nem sértő-e egy olasz számára, hogy törvényesen, demokratikusan többször is megválasztott miniszterelnökét Európa szinte minden más országában, de Amerikában is jobb esetben bohócként, rosszabb esetben erkölcstelen maffiózóként ábrázolják?

Massimo Bray: Honfitársaim túlnyomó többségét ez nem érdekli. A Berlusconiék által nem ellenőrzött lapokban szintén bohócot csinálnak a miniszterelnökből, és ez is hidegen hagyja az embereket. Nem veszik magukra.

Massimo Bray

Massimo Bray

Ez ellentmondás, mert egyik oldalon azonosulnak a tömegek Berlusconival, de ha éppen nevetség tárgya, akkor elhatárolódnak tőle, semmiféle közösséget nem vállalnak vele. Máskülönben – egy viszonylag friss felmérésünk eredménye ezt messzemenően igazolja – az olaszok alig tudnak bármit is a Berlusconival kapcsolatos külföldi visszhangokról. Egyrészt, mert nem olvasnak külföldi lapokat, a legtöbb olasz ember az anyanyelvén kívül egy szót sem ért más nyelven, másrészt az olasz televíziókban el sem mondják nekik, hogy mit ír a miniszterelnökről a világsajtó.

Z.P.: Miért csak a televíziót említi? A lapokkal, az internetes hírportálokkal, a rádióállomásokkal mi a helyzet?

M.B.: Az olaszok gondolkodását meghatározó módon a tévé befolyásolja, semmi egyéb. Az újságokat és a hírportálokat – a  többi fejlett európai országhoz viszonyítva – roppant kevesen olvassák, a rádiók tartalmát mentesítették a politikától, egyébként pedig a rádiók többségét is Berlusconi ellenőrzi. De ebben az országban egy a lényeg: azé a hatalom, akié a televízió. Az emberek nyolcvan százaléka csak a tévékből tájékozódik. Mármost a három országos kereskedelmi televízió Berlusconi cégének a tulajdona, a három közszolgálati adó közül pedig kettőt – saját parlamenti többségének megfelelően – szintén ő, a miniszterelnök ellenőriz. A főszerkesztők mind egy szálig a bizalmasai, egymásnak folyamatosan tesznek szívességeket. Totális az összefonódásuk.

Z.P.: Akkor is lehetetlen, hogy azokban a tévékben ne essék szó a miniszterelnök botrányairól, hogy – már nem is cáfoltan – orgiákat rendez, fiatal, sőt, kiskorú lányokkal alszik.

M.B.: Mindezt a Berlusconi-tévékben vagy a nagy olvasottságú, szintén hozzá tartozó képes magazinokban, például az Il Panoramaban jóváhagyóan interpretálják: „micsoda egy férfi Itália kormányfője, micsoda erőtől duzzadó ember, aki ráadásul éppen olyan esendő, mint mi mindahányan, olaszok”.

Silvio Berlusconi

AP

Másrészt azt kommunikálják, hogy Berlusconi mennyire pozitív kisugárzású figura, reményt és erőt ad mindenkinek, hiszen lassan 75 éves és mégis ifjú. Más szóval: nem kell félnünk az öregségtől, az ember addig marad fiatal, amíg csak akar. Hát nem csodálatos a mi miniszterelnökünk akaratereje?

Z.P.: De megszólalt a római katolikus egyház is, sőt, maga a pápa érzékeltette, hogy nem helyesli, ha egy kormányfő prostituáltakkal hál és erre még büszke is. Ezt miként fogadják az olaszok?

M.B.: Ha bekapcsolja a tévéket, fellapozza a képeslapokat, betelefonálók és olvasó-levelezők ezrei mondják, írják naponta ugyanazt, amit a Berlusconihoz húzó újságírók hajnaltól napestig ismételgetnek: ez egy szabad ország, mindenkinek joga van az intimitáshoz, akik pedig ezt nem tartják tiszteletben, azok nem demokraták. Berlusconit – a tévéi, rádiói, újságjai szerint – éppenséggel a jósága és mélységes demokratizmusa miatt üldözik, mindenekelőtt az összeesküvő, kommunista ügyészek, akik nem átallanak hazudni az egyháznak sem, de ezt a Jóisten számon fogja rajtuk kérni.

Berlusconi legújabb felfedezettje, a 17 éves marokkói Ruby

AP

Berlusconi valójában továbbra is népszerű a vallásos katolikusok, bizonyos fokig az egyházi hierarchia köreiben. Ugyanis templomba járó ember, a tévékben közvetített szónoklataiban, nyilatkozataiban nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy síkra szálljon a család szentsége mellett, a leghatározottabban ellenzi, hogy engedélyezzék a homoszexuálisok közötti házasságot, pláne, hogy azonos nemű párok gyereket fogadhassanak örökbe.

Z.P.: Mondja ezt ő, aki két feleségtől vált már el, és büszkélkedett vele, hogy világéletében mindig megcsalta asszonyait, Valentin-nap alkalmából legutóbb csókjait küldte – ahogy mondta – „összes barátnőmnek”.

M.B.: Ezen az olaszok többsége jót mulat. Alapvetően szeretik őt az emberek. Mert Berlusconi maga Olaszország, leképezi társadalmunkat a maga teljességében. Nincs szinte senki – a gyenge és szétesett ellenzéket természetesen szintén beleértve – akinek ne lenne vaj a fején. Így vagy úgy majdnem mindenki igénybe vett az életében protekciót, hiszen enélkül semmi sem érhető el. Mindenki valakinek a kegyeltje, a vállalkozók fizetnek, hogy megrendeléshez juthassanak, a megrendelőnek aztán visszacsurgatnak. Ez hosszú évszázadok óta megszakítás nélkül így megy, ebben a formában.

Berlusconiról, pályájának elmúlt negyven évéről több ezer oldalnyi dokumentumot gyűjtöttek össze ügyészek, újságírók megírták már sokszor róla, hogy vagyonának alapjait a maffiával való összefonódásának köszönheti. Szavakban persze minden olasz maffiaellenes. Ámde a gyakorlatban az olaszok, főként a dél-olaszok feltehetően nagy többsége ugyancsak a maffiának köszönheti a munkáját, az egzisztenciáját. Berlusconira tulajdonképpen az egyszerű, a hétköznapi olaszok közülük valóként tekintenek. Egy sikeres olasznak tartják, aki nagyon alulról jött, de ezt sose felejtette el. Olyan, alapjában véve jó embernek vélik, akit álszentek bántanak, ütnek, pofoznak elsősorban, és mégis: ez a Berlusconi – idős kora ellenére – micsoda példamutató hősiességgel állja az ütéseket.

Az emberek többsége simán beveszi a Berlusconi-féle tévék legújabb érveit is. Ezekben a napokban éppen azt firtatják, és ezt visszhangozzák a dühös betelefonáló polgárok, hogy az ügyészek már megint hány tízmillió eurót húztak ki az adófizető polgárok zsebéből, csak azért, hogy irigykedve kéjeleghessenek a miniszterelnök magánéletében. A tévékben még közre is adják, megszégyenítés tárgyává teszik a hazafiatlannak titulált ügyészek nevét, e-mailes elérhetőségét. Ezek az emberek folyamatosan kapják az életveszélyes fenyegetéseket.

Z.P.: És a többi párt? Az ellenzék? Nemrégiben mégiscsak majdnem megbukott a miniszterelnök a parlamentben.

M.B.: De nem bukott meg. És nem valószínű, hogy előrehozott választásokat fognak kiírni, sőt, megmarad a miniszterelnök immunitása abban az ügyben is, amelyben gyakorlatilag bebizonyosodott az egykoron volt maffiakötődése. Egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy bukjon, hogy lemondásra kényszerüljön, mert akkor csaknem bizonyosan börtönbe kerül, mindenesetre elítélné a bíróság. Viszont minden olasz tisztában van vele, és ezen persze mindenki inkább mulat, mint szomorkodik, hogy parlamentünkben állandóan adják-veszik pénzért a voksokat, Berlusconiék pedig hajszálpontosan tudják minden ellenzéki képviselőről, hol lehet rajta fogást találni.

Mindig megtalálják azt a szavazásnál szükséges akár csak két vagy három honatyát, akinek éppen rosszul áll a szénája saját pártjában, éppen összeveszett vagy leszámolni-elszámolnivalója van valamelyik párttársával, főnökével vagy éppen anyagi gondokkal küzd, hol és ki korrumpálta őt, vagy ő kit korrumpált. Nincs nálunk jó és rossz oldal. A korrupciónak nincs ideológiai, pártpolitikai töltése. Ezzel van tisztában leginkább Silvio Berlusconi és ezt használja ki újra és újra a maga hasznára, javára. Ha saját köreiben bárki felveti neki, hogy jobb lenne, ha távozna, azt a tényt riposztozza, hogy pártját ma tényleg a szavazók kevesebb, mint negyven százaléka támogatja, de az ő személyes népszerűsége meghaladja az ötven százalékot.

Mindettől függetlenül, valóban közeledünk ahhoz a ponthoz, amikor – már csak fizikai okoknál fogva is – Berlusconi kifárad, elfogy az ereje. Ekkor környezetéből pánikszerű menekülés veheti kezdetét. Ahogy a süllyedő hajóból természeténél, esendőségénél fogva, menekülni szokott az ember. Mintha az emberek várakoznának – úgy, ahogy a folytatásos szappanoperák utolsó epizódját várják Berlusconi tévécsatornáin.