Halló! Bombázni kellene, nem cicózni?

Zentai Péter: Megvallom, 2001. szeptember 11-étől kezdődően – éppen Washintonban, tudósítóként éltem át azt az időt – magam is úgy szemléltem a világot, ahogy önök, az úgynevezett neokonok. De aztán mélyen csalódtam: az iraki háború mindmáig csak húzódik, nagyobb a káosz, mint Szaddám idején volt. Szerintem önök megint nagy fiaskót akarnak hazájukra kényszeríteni azzal, hogy újabb háborúba sodornák bele – ezúttal Líbiában.

John Yoo: Aki Irakot közelről ismeri, tisztában van vele, hogy az irakiak összehasonlíthatatlanul jobban és szabadabban élnek ma, mint Szaddám idején. Az ottaniaknak nem kell rettegniük a torkukat bármikor elvágni képes titkosszolgáltosoktól, spicliktől. Nem az amerikai katonák vagy az iraki kormányerők és rendőrök, hanem szaddamista és alkaidás terroristák robbantgatnak és gyilkolnak ártatlanokat. A terroristák azonban folyamatosan gyengülnek, Irakban győzni látszik a demokrácia.

Z. P.: Bush elnök rövid, győzedelmes háborút ígért. Ehhez képest eltelt csaknem tíz év, de a háború még mindig tart. Ráadásul kiterjedt Afganisztánra, némileg Pakisztánra is. Amerikai és – Afganisztánban – európai katonák halnak meg, miközben korrupt rendszereket kell támogatniuk. És ön egy most megjelent cikkében mégis egy újabb háború indítását követeli.

J. Y.: Azért, hogy megdőljön még egy diktatúra és születhessen egy újabb demokrácia. Az idő és az arab országokból érkező hírek arra engednek következtetni, hogy azoknak volt igazuk, akik felháborítónak tartották azt a már-már rasszista nézetet, miszerint az araboknak nem való a demokrácia. Nos, tessék csak megkérdezni erről az egyiptomi, tunéziai, bahreini, jordániai, líbiai utca emberét, az ottani fiatalokat! Lelepleződött az az iraki háború idején terjesztett goromba hazugság, miszerint az a gonosz agresszor, aki minden eszközzel segíteni akar mások szabadságvágyainak beteljesülésében. Egyben az a már-már rasszista felfogás is, mely szerint az araboknak nem kell véget érjen az elnyomásuk, és az teszi jól, aki hátradől és messziről figyeli a szabadságukért küzdők lemészárlását. Egyébként nem azt mondom, hogy Amerikának bele kell sodródnia egy újabb háborúba. Líbiában eleve zajlik egy háború, amit a tömeggyilkos Kadhafi és klánja folytat saját népe ellen. Az az erkölcsi kötelessége Amerikának, hogy – más eszköz nem lévén – Kadhafi hadseregének bombázásával véget vessen a vérontásnak.

AP/ Hussein Malla

Z. P.: Mi szolgál ehhez jogi alapul? Milyen alapon bombázhat az Egyesült Államok egy szuverén országot? Nem kellene ehhez a nemzetközi szervezetek, például az ENSZ ámenje?

J. Y.: Nézze, az ENSZ emberi jogi szervezetében – amelynek hobbija, hogy havonta elítéli az Egyesült Államokat – olyan országok a hangadók, mint a kiváló emberi jogi teljesítményére oly büszke Kuba, Kongó és éppenséggel Líbia. Ha mi, amerikaiak az ENSZ-ben bármikor szóba akartuk hozni például az arab országokban történteket, fel akartuk emelni szavunkat az ottani nők megalázása ellen, akkor a nemzetközi jog nagybecsű intézményében lehurrogott bennünket a többség, míg Kína és Oroszország általában tartózkodott vagy vétózott. Borítékolom, ha az Egyesült Államok most végigvinné a líbiai esetleges katonai beavatkozás tervét az ENSZ-en, mire az a Biztonsági Tanács elé kerülne, hónapok telnének el. Aztán a BT-ben bizonyosra vehető a kínai és orosz vétó, mondván, nem szabad beavatkozni más országok belügyeibe.

Z. P.: Miért, talán szabad? Hol itt a nemzetközi jogi normák tiszteletben tartásának követelménye?

J. Y.: Nemzetközi jogi normákra hivatkozott annak idején Hitler és Sztálin is. Miért kellene nekünk, amerikaiaknak fair-playt játszanunk olyanokkal, akik alapvetően más játékszabályok, pontosabban minden szabályt figyelmen kívül hagyva játszanak saját népeikkel? Ők maguk korlátlanul cenzúráznak, úgy gyilkolják hazai ellenfeleiket, hogy arról a külvilágnak fogalma sincs. Közben totális gúnyt űznek a nyugati demokráciákból: olyan információk alapján citálják nemzetközi bíróság elé például az amerikai vagy az izraeli kormányt, amelyeket ezek sajtója szabadon tárhat a világ közvéleménye elé. Ne felejtsük: az iraki Abu Graib börtönben történt bűncselekményeket legelőször a Pentagon tárta a világ elé – ha nem tette volna, senki nem is tudna róluk. Mert Amerikának, egy ilyen demokráciának ez a természete: önként vállalja tévedéseit, beismeri hibáit.

Z. P.: Mindebből ön szerint az következik, hogy hagyni kell a „cicózást” és az „álszent ENSZ-et”, nem kell várni az ilyen esetekben mindig impotens Európai Unió támogatására, hanem az Egyesült Államoknak egyoldalúan lépnie kell?

J. Y.: Igen. A fő történelmi tanulsága az elmúlt száz évnek, hogy az amerikai katonai erő aktív vagy passzív demonstrálása segített hozzá a fasizmus és a kommunizmus világméretű bukásához. Amikor nem léptünk, hagytuk magunkat visszafogni a világ által, akkor olyan tragédiák következhettek be, mint a ruandai genocídium. A katonai lépéseink eredményeként viszont olyan rendszerek alakultak ki, mint amilyen a németországi, a japán, a dél-koreai. Olyanok, amelyek ma a világ példaképei, útmutatóak. Amerikának az a küldetése, hogy segítsen demokráciákkal leváltatni a diktatúrákat.

Z. P.: Mégis – kérdezem újra – milyen alapon veheti a bátorságot Amerika, hogy mások országaiban rendszereket váltson?

J. Y.: Azon az alapon, hogy nincs más, aki megtegye helyettünk. A világnak az az érdeke, hogy békében fejlődjék. Márpedig csak a demokráciák tisztelik az embert, az ember csak egy piacgazdaságon alapuló demokráciában tudja kibontakoztatni képességei, tudása legjavát. A diktatúrák viszont szó szerint vagy átvitt értelemben megölik azt az embert, aki nem tetszik nekik, kiölik belőle az ambíciót. A piacgazdaságon alapuló demokráciák – a természetes válságaik ellenére – folyamatosan fejlődnek, jobb és jobb életminőséget tudnak adni polgáraiknak. Egy demokráciának nem sajátossága, hogy háborúzzon egy másik demokráciával, a vitákat természetüknek megfelelően szavakban intézik el.

Z. P.: Tehát nem lennének háborúk, ha minden országban parlamenti demokrácia és kapitalizmus lenne. Ahhoz azonban, hogy létrejöjjön ez az állapot, háborúzni kell? Jó kis ellentmondás.

J. Y.: Jobb lenne nem háborúzni, de van, hogy nincs más eszköz a világ megmentése érdekében. Lásd a Hitler elleni háborút. Itt és most – Líbia esetében – arról van szó, hogy ha nem lépünk Kadhafi ellen, akkor nemcsak saját népének gyilkolását folytatja még hevesebben, de az összes arab diktátor is erőt meríthet ebből magának. Passzivitásunkat a Nyugat gyengesége jeleként fogja fel, az arab népek pedig mélyebb depresszióba fognak esni, mint valaha.