Több tucat, egyes adatok szerint száznál is több halálos áldozatot követeltek ezidáig az afganisztáni és pakisztáni városokban tartott brutális utcai megmozdulások, amelyeket egy amerikai lelkész Korán-égetési akciójára válaszul tartottak.

Terry Jones, a Korán-égetés kezdeményezője

islamophobia.com

Pontosabb lenne talán a pogrom szót használni az udvarias megmozdulás helyett, ugyanis a feldühödött iszlamista tömeg tört-zúzott, több száz embert megsebesített, nekitámadt a rendfenntartóknak, keresztény templomokat gyújtogatott, bibliákat és amerikai zászlókat égetett. A vallási meggyőződésének megsértésére roppant érzékeny tömeg Mazari Sarifban hét ENSZ-alkalmazottal végzett mintha legalábbis a világszervezetnek bármi köze volna az égetést kezdeményező szélsőséges amerikai kisegyházhoz. Viszont felmerül a kérdés: tényleg, kinek van hozzá köze?

Iszlám tüntetők tábláján az „ördögi hármas”

wordpress.com

És hogyan lehetséges az, hogy miközben a Korán-gyújtogatás óriási visszhangot keltett, néhány iszlámkritikus blogon kívül alig akadt média, amely legalább megemlítette volna, hogy Iránban százával égetik a bibliákat. Egy nemzetközi emberi jogi szervezet, az IGFM szerint csak február 8-án Iránban a Forradalmi Gárda emberei úgy 300 perzsa nyelvű Szentírást égettek el nyilvánosan – mi, közép-európaiak persze jól emlékszünk, mely korszak nyitánya volt a nyilvános könyvégetés. Azt is tudni lehet, hogy Pakisztánban szélsőségesek évek óta égetnek bibliákat - ez mégsem veri ki olyan szinten nyugaton a i biztosítékokat, mint egy amerikai extrém szekta hatásos PR-akciója.

A Terry Jones tiszteletes által vezetett Dove World Outreach Center két héten át „vizsgálta” a muszlimok szent könyvét, azt „elítélte”, a „halálos ítéletet” pedig március 21-én hajtotta végre, amikor is egy emberük egy floridai templomban kerozinnal leöntötte, majd meggyújtotta a Korán egy példányát. A nyilvánvalóan klinikai esetnek számító Jones és köre már eddig is mérhetetlen károkat okozott annak az ügynek, amelyet állítólag szolgálni akarnak, az iszlám bírálatának, hiszen elég elővenni ezt a mérhetetlenül ízléstelen és otromba akciót, máris egy kalap alá vehetők Jonesék az iszlám hiteles, liberális, demokratikus, világi bírálóival (pl. Ayaan Hirsi Ali, Pim Fortuyn, Geert Wilders, Thilo Sarrazin). A nyugati civilizáció  természetesnek tartja, hogy – a többi valláshoz hasonlóan – az iszlámot sem kell megkímélni a bírálat bármely formájától; ha ez nem így volna, ha az érintettek érzékenységére tekintettel az iszlám vagy bárki más előjogokat élvezne, nem élnénk szabad társadalomban. Még egyszer: kritikáról beszélek, nem kisebbségek elleni aktív gyűlöletkeltésről.

Jones-ék már tavaly is majdnem égettek Koránt, ám akkora volt az előre meghirdetett akció füstje, hogy lángra már szükség sem volt: az égetést hatalmas kormányzati nyomásra lefújták, az adminisztráció ugyanis aggódott az Afganisztánban harcoló katonák életéért, testi épségéért. Teljes joggal, természetesen, hiszen a vallási meggyőződésének megsértésére roppant érzékeny iszlamista tömeg folyamatosan hangoztatja sértettségét, ezzel árukapcsolva pedig önnön kiszámíthatatlanságát, hogy e két tulajdonságára alapozva elérje a nyugatnál az iszlám bármely bírálatának elfojtását. Jól emlékszünk még a dán Jyllands-Postenben közölt Mohamed-karikatúrák utáni iszlamista tombolásra, a gyilkosságokra, gyújtogatásokra, a rajzolók életveszélyes megfenyegetésére. Kérdés azonban, hogy ilyen esetben mi a felelős kormányzás feladata?

A gainesville-i koránégetésnek jelentések szerint harminc (!) résztvevője volt – egy 300 milliós nemzet döbbenetesen marginális pszichoszektájának a magánakciója turbózodott fel az arab világban iszlámellenes amerikai kormányzati, illetve a jelek szerint ENSZ-műveletté. Ahogyan a Mohamed-karikatúrák ügyében is a koppenhágai kormányt kérték meg, ugyan alkalmazzon már cenzúrát egy privát lapnál, és ahogyan Wilders elhíresült Fitna c. kisfilmjénél is a hágai kormányt bízták volna meg cenzúrával, úgy most is állami fellépést vár az afgán elnök és az arab világ egy része egy senkit nem érdeklő kis, szélsőséges gyülekezet viselt dolga ügyében. Ráadásul többen felfigyeltek arra, hogy az indulatok feltűnően lassan, több mint egy héttel a floridai gyülekezet tette után szabadultak el ennyire, ami arra utal, hogy nem annyira spontán népharag, inkább a tálib ürügykeresés, szervezkedés állhat az ügy hátterében.

Az Egyesült Államok 1791-es, első alkotmánykiegészítése kimondja: „a Kongresszus nem hozhat olyan törvényt, amely (…) csorbítaná a szólás és a sajtó szabadságát.” Hiába sürgeti tehát másokkal együtt Lindsey Graham republikánus szenátor is, hogy „ha bármit tehetünk az ilyen, csapatainkat veszélyeztető akciók megelőzéséért, akkor tegyük meg”, ha egyszer legálisan semmi nem tehető a Jones-félék ellen. Valóban jó lenne időben lebeszélni őket az ilyen kártékony akciókról, de egy obskúrus miniszekta felháborító véleménynyilvánítása nem az a kategória, ami a tengeren túl „betiltható” vagy más módon üldözhető volna. Ez egyébként nem is biztos, hogy baj: a szabad szólás joga egy nagyon is szabad társadalmat segített megformálni Amerikában. És ne tereljük el a felelősség kérdését sem: nem a provokátor Jones, hanem az iszlamista tüntetők öltek, gyújtogattak.

A spontán iszlamista népharag, a vélt és/vagy valós sértés azonnali megtorlása, amerikai és más ISAF-katonák spontán megtámadása és megölése persze nyilvánvaló és közvetlen veszély, amelyre bármely felelős amerikai döntéshozónak tekintettel kell lennie. Nem csoda, hogy még David Petraeus tábornok is élesen elhatárolódott a Jones-szekta botrányos akciójától és elnézést kért az afgánoktól, hiszen ott, terepen, világosan lemérhetőek egy ilyen felelőtlen hazai véleménynyilvánítás azonnali, helyi következményei. Nem véletlenül vetik azonban amerikai konzervatívok Barack Obama szemére, hogy nem elég elítélni a Korán-gyújtogatást és az azt követő erőszakot. Az amerikai elnöknek határozottan ki kellett volna állnia az amerikai értékek, köztük is az elsőrendűen fontos szabad szólás és véleménynyilvánítás mellett, hiszen minden mást az iszlamisták (akiknek nem okra, csak ürügyre van szükség a pusztításhoz) kishitű felelősség-beismerésnek, feléjük tett engedményként értelmeznek.

Könnyű a szabad szólás mellett kiállni, amíg a nekünk tetsző vélemény a tét. Az igazi kihívás az, ha ellenségeink, ellenfeleink, a számunkra kínos, megvetendő, elítélendő álláspontokat kell megvédenünk.