Kormányunk az azeri baltás gyilkos kiadatása kapcsán az 1983-as strasbourgi Európai Egyezményre hivatkozott azóta némileg meghaladott, „Azerbajdzsán folytatja Ramil Sahib Safarov büntetésének végrehajtását” című közleményében. Mint ismeretes, Azerbajdzsán nem folytatta ennek végrehajtását, hanem az örmény szobatársát álmában lefejező gyilkost felmentették és kitüntetették, Magyarország tevékeny közbenjárásával tovább élezve a – finoman szólva – egyébként sem baráti helyzetet országuk és Örményország között. Ami akár emberéleteket is veszélyeztethet, főként ezért megbocsáthatatlan.
Az ügy nyilvános részletei ismertek, egyetlen kivétellel. Ez a kivétel pedig az, hogy Azerbajdzsán a nemzetközi jog teljes tiszteletben tartásával adott kegyelmet Safarovnak. A kormány által azóta is rendszeresen – és fölöslegesen, hiszen semmi nem írja elő kötelező alkalmazását – hivatkozott egyezmény ugyanis tartalmaz egy tizenkettedik paragrafust, amely (bárki leellenőrizheti) a következőképpen szól:
„Mindegyik Fél gyakorolhat egyéni kegyelmet, közkegyelmet vagy átváltoztathatja a büntetést alkotmányának vagy más jogszabályainak megfelelően.”
Ezek után megint csak két lehetőség képzelhető el. Az első, hogy a külügyi és igazságügyi tárcától kirúgtak minden, négy oldalnál többet (magyarul!) olvasni képes embert, a második, hogy mindenki tökéletesen tisztában volt azzal: szabadon fogják engedni Sararovot, csak azóta is lapítanak ezzel kapcsolatban. Klasszikussal élve: hazudnak éjjel, reggel meg este. Egyik verzió sem túlzottan biztató a magyar kormány szempontjából: az első ugyanis végtelen dilettantizmust, a második döbbenetes erkölcsi állapotokat sejtet.
Az pedig önmagában is mindent elmond a kormányban uralkodó morálról, hogy az ügynek azóta sincsenek személyi következményei. Kisebb igényűeknek pedig akár az is feltűnhet, hogy senki még csak bocsánatot sem kért a kormány részéről.
