Credo, quia absurdum est. (Tertullianus)

A magyar jobboldal... nem más, mint pszichózis (Tóta W. Árpád)

Egyre inkább úgy tűnik, riadt, tanácstalan idegenekként kóvályognak a hazai politikai kommunikáció kietlen terepén a tények, észérvek és morális követelmények. Vegyük – egyetlen példának a rengeteg közül! – a múlt heti szerdai Fidelitas-tüntetést Velencén, ahol a sokadik ökopolitikai nyári táborhoz csődültek tiltakozni (!) az ifjúfideszesek, és vezérük, Ágh Péter harci hévvel elharsogta, hogy íme, a „liberális” „Gyurcsány-Bajnai-Tavares” tengely ünnepli Magyarország lejáratását, ugyanis, úgymond, „a pofátlanságnak és gyűlöletkeltésnek számukra nincs határa”.

A dolog a józan érvelésnek fenntartott területen kívül esik. A valóságban nem létezik ilyen paktum vagy tengely; éppenséggel a zöld-balos Tavares felfogása fényévekre helyezkedik el Bajnaiétól, Gyurcsányéról nem is szólva. (Egy másik politikai konstellációban, ahol a jobboldali kormány segítséget kér az EU-tól politikai ellenfelével szemben – ezt annó megtette a Fidesz – azt lehetne mondani, hogy Orbán lepaktált az unióval.) Mindenesetre a rendezvényen sem ők, sem más csúcsragadozók nem voltak jelen, Bajnai-propagandaként értelmezhető pontja nem volt a programnak, olyan pláne, ami gyűlöletkeltést szolgálhatna. A megnyitón Tamás Gáspár Miklós és e sorok rosszkedvű írója is alkalmatlannak nyilvánította Bajnait, s vele a kvázi-baloldali összefogást, hogy a jelenlegi rendszer alternatíváját kínálja (TGM megengedőbb, de határozott kritikát fogalmazott meg), s mindez nem okozott megütközést. Amúgy hemzsegtek a fesztiválon az LMP-sek, akik messze nem bajnaisták. De ezek csupán tények, tehát nincs politikai szerepük. Ahogy Ágh Pétert nem érdeklik, ugyanúgy nem érdeklik a magyar politikai vallásháború legerősebb harcosait.

A Fidesz-narratíva, e tipikus hőseposz lényege, hogy aki nem segít Csaba királyfinak sokat szenvedett nemzetünket csillagösvényen kimenekíteni a posztbolsevik-liberálfasiszta-euronáci erők szorításából, az bajnaista hazaáruló, esetleg szimpla hülye – mindenképp méltatlan, hogy a nemzet tagjának neveztessék. (Egyszerre kell küzdeni külső és belső ellenség ellen.) Ezen elbeszélés mindenre kimondja a megfellebbezhetetlen einstandot, ami magyar: kultúrára, anyanyelvre, történelemre, folyókra és búzamezőkre, fiainkra, leányainkra és asszonyainkra, és – nem utolsósorban – hitünkre és egyházainkra. E világmagyarázó történetnek, jelenjen meg a közbeszéd akármelyik szintjén, Magyar Hírlaptól Heti Válaszig, nincs dolga tényekkel, észérvekkel és morális megfontolásokkal – vagy ha van, ezek másként érvényesülnek a hívek körén belül, mint azon kívül. Ésszerű, ami a narratívát erősíti, és a neki megfelelő politikai cselekvést segíti: minden más ostobaság. Tényszerű, ami a narratívát erősíti, és a neki megfelelő politikai cselekvést segíti: minden egyéb szemenszedett hazugság (legyenek bár úgynevezett „bizonyítékai”, azok ugyanis nyilvánvaló hamisítványok). Erkölcsös, ami a narratívát erősíti, és a neki megfelelő politikai cselekvést segíti – „ami ezen kívül vagyon, az az ördögtől vagyon”, közelítsen bármi humánusnak tetsző álorcában.

Most hadd ne foglalkozzam a jelenség történelmi analógiáival.

Az antifideszes, ún. „ballib” narratíva szerint a jobboldal, ahogy van, mélyen és eredendően vétkes pl. a kisebbségek elleni gyűlöletben; a jobboldal lelkén szárad a holokauszt; a jobboldali bensejében hovatovább náci vadállat lapul, amelyet csak a „demokratikus erők” határozott jelenléte tart vissza attól, hogy kitörjön és pusztításhoz lásson. A jobboldal szegénygyűlölő, a jobboldal tanulatlan barom, a jobboldal veri a feleségét. Ahogy az egyik tábor mindent kisajátít, ami a nemzethez mint kulturális, nyelvi, történelmi és sorsközösséghez társítható, úgy einstandol ez az oldal mindent, ami modern, humánus, méltányos és jogkiterjesztő. E narratíva éppúgy átértelmezi az ész- és tényszerűség, valamint a morál követelményeit. Ami nem fér bele ebbe a világmagyarázatba és nem segíti elő az érvényesülését, az hülyeség, gonoszság vagy egyszerűen nem igaz. Nem a klasszikus értelemben vett politikai elvek és eszmények feszülnek egymásnak, hanem önterápiás csoportok identitásképző elbeszélései. Mindkét fél permanensen a végső, nagy összecsapásra készül (ez a krédók nagy harcában alapállapot); a túlélés ára mindkét olvasatban a másik fél veszte, s ennek egyetlen alternatívája létezik, a nemzethalál. És mert a tét hatalmas, most, sajnos, nem tehetünk engedményeket. „Minden vécéfotózás, rosszízű tréfa a Fidesz szekerét tolja” – ugye, ismerős?

S hogy ki fog győzni a végén? Természetesen senki. (Tessék, ez a prognózisom a 2014-es választásokra). Egy ideje úgy látom, ezekben az elbeszélésekben nem osztozni: ma ez a legnagyobb kihívás. Nem könnyű, mert mint minden nagy hazugság, ezek is tartalmaznak igazságmagvakat. Ráadásul e narratívákból kimaradni, úgy tűnik, rövid távon nem is „kifizetődő” politikailag – de annyi baj legyen.