Először is, lássunk két reakciót.  Egyik korábbi, a Videoton tulajdonosa mondta, miután csapata még valamikor júliusban kiesett egy nevesincs montenegrói alakulattal szemben a kupaselejtező előselejtezőjében: "elmondani nehéz, mennyire rosszul érzem magam. Ez a gyors kiesés egy váratlan lórúgással ért fel számomra. Azóta sem tértem teljesen magamhoz."

A következőt a magyar kormányfő nyilatkozta az Indexnek néhány nap késéssel azt követően, hogy a válogatottat bucira verték Hollandiában: „az eredmény számomra felér egy agyrázkódással. Még nem hevertem ki.”

Legfőbb ideje, hogy tulajdonos, mecénás, jóakaró, csókos, meg az összes futballközeli színező most már térjen magához, és ne hülyítse se saját magát, de legfőképpen a közvéleményt: nem vagyunk sehol. Az európai alsó régióban tanyázunk, de önmagában ez nem szégyen, mert a sportban alulmaradni, nem szégyenkérdés. A szégyen az a kormányzati rangra emelt néphülyítés, amelyikbe pontosan úgy fér bele az eszelős stadionépítés, mint a kormányfő konyhafilozófiája a futball mibenlétéről: „a futball kifejezi nemzetünk legnagyszerűbb tulajdonságait, mint például a sajátos észjárás, bátorság, cselvetés.” Ezt követte a bukaresti zakó. De még korábban úgy nyilatkozott, hogy „a futball az a sportág, amit a magyaroknak találtak ki.” Igen. Meg az angoloknak, a braziloknak, és nem sorolom tovább. 

Mitől zuhant magába Garancsi és Orbán, mit figyeltek korábban, amikor különböző stadionpáholyokban derűsen szotyoláztak, de főleg mit láttak, amikor a pályát nézték?  Ha nagyon tetű akarnék lenni (miért ne akarnék), kérdezhetném az általuk is jól ismert futballközeg nyelvén: mégis, mire számított miniszterelnök úr, magas labdára? Ha pedig tényleg úgy gondolták, hogy a magyar futball többet ér négy első körben kiesett klubcsapatnál meg egyetlen selejtezőcsoportban többször meggyalázott válogatottnál, akkor miért nem olvasnak néha újságot. Nem azokat, amelyikek azt írják, amit ők ketten meg a környezetük olvasni szeretne, hanem a valóságot. Hogy például egy darabig mehet a játék, de ha komolyra fordul a szó, nem fognak az ellenfelek kegyelmezni, a végén a reális erősorrend alakul ki, és ez még akkor is igaz, ha matematikailag az utolsó fordulóban is van még esély.

Ha kimegyek a pályára, technikailag képzetlen, akaratgyenge játékosokat látok, tucatlégiósokkal teletömött csapatokat, akik idejük javarészét alighanem tetkószalonokban meg a fodrászatokban töltik. Nem igaz, hogy ha más kimegy, mást lát.  Ami rémséges: az újságírók egy jelentős része is azt látja, amit az ország aktuális vezetői látni akarnak, és pontosan azt gondolják, amit az ország aktuális vezetői a futballról gondolnak. Azt még el tudom fogadni, hogy a köztelevízió fiatal riportere rendkívül hazafias közvetítésében úgy látja, hogy a csapatban van tartás (Hollandia-Magyarország 4-1, 2012. szeptember), de azt már nem értem, hogy a velem lassan-lassan egykorúvá öregedő kolléga, aki feltehetően látta még mondjuk, például Törőcsikéket futballozni, mit lát a mai magyar futballban. Mi az a látvány, amitől olyan hevülten védi a hazai futballt, hogy a kritikus és reálisan közelítő kollégáit szimpla Pecsovicsoknak nézi, amikor például így ír egyik nagyobb szégyen után: „a Videoton most nagyot bucskázott - az MLSZ-elnök Csányi Sándor azért is minősíthette hitelrontásnak a kiesést, mert ártott a megújítási programnak. Mégis, a legnagyobb rossz, ami velünk történhet, hogy a "nekünk úgysem sikerülhet" szemlélet hangadói kerekednek fölénk. Mert ha ők győznek, ha semmiben sem akarunk nagyok lenni, akkor örökre a pofonok völgyében ragadunk.” (Borókai Gábortól származnak-e sorok.) E cikknek már több részletét idéztem korábban, mert ritkán érezni a mellébeszélésnek és a szervilizmusnak ilyen gazdag kirakodóvásárát. Ebben a cikkben mintha a miniszterelnöknek a futball magyar néplelkészeti mibenlétét illető, már idézett üres lózungja folytatódna minden átmenet nélkül: „a fehérváriak kiesése után megint felharsant a kishitűek "nekünk úgysem sikerülhet" kórusa, amely az élet minden területén a változást támadja, mások hitét rombolja, és csak a vereségekben láthatja meg önmaga győzelmét és előrelátó bölcsességét... Ők tiltakoznak, hogy kilépjünk a régi kerékvágásból. Óvnak attól, hogy a bankokra és a multikra válságadót vessenek ki, mert roppant veszélyes. Riogatnak a rezsicsökkentés hatásaival. És utolsó töltényükig harcoltak a jegybanki alapkamat csökkentése ellen is, mert szakmailag megalapozatlannak és kockázatosnak ítélték.”

Ebben a gondolatban benne van a futball aktuális, kormányzat által beleerőltetett társadalmi funkciója. Vagyis, hinni kell benne, mert aki nem hisz, az nem hisz a rezsicsökkentésben sem (hogy jön ez ide, azt a jóisten tudja csak, meg a szerző, minden esetre ide van ráncigálva), és valahogy bele van még keverve a bankadó meg a multik, de pláne, a jegybanki alapkamat, és ami általában is, belefér. Nemigen más ez a szöveg, mint amit a miniszterelnök maga mond, a kormány és az MLSZ közötti szerződés (!) megkötésekor, ezév szeptember 10-én: „Amit ma itt teszünk, pontosan illeszkedik abba a tervbe, amelyet évekkel ezelőtt fogalmaztunk meg, és ami a politika bikkfanyelvén úgy hangzik, hogy a sportot stratégiai ágazattá tesszük.” Ettől fogva a futball a kormányzati célok egyik fontos eleme, úgy is kezelik.

Csakhogy ez az egész egyszer véget ér, mert nem lehet a végtelenségig hadoválni. Ahogy a mai magyar futballról kiderült, hogy üres, és a rá épített légvár, szegény Puskás Öcsi visszaszerzett csukájától a majdani Bajnokok Ligája döntőjének megrendezéséig nem több mint olcsó trükk, és ez előbb-utóbb mindenről kiderül. A szabadságharcról, hogy nyomnak minket, hogy globalista összeesküvés áldozatai vagyunk, és a többi. Ez itt véget ért. Kicsit nehéz lesz majd elszámolni a kongó stadionokkal (ha egyáltalán, felépülnek), a sportágba ölt milliárdokkal, mert, hogy az út járhatatlan, és ezt már nem csak hülye, kilóra megvett ballib újságírók mondják (pl. én), hanem legutóbb már a válogatott nagyreményű középcsatára, Szalai Ádám is Telkiben, az edzőközpontban: „a futballszerető embereket "itthon tíz-húsz éve átverik", ugyanis olyan célokat fogalmaznak meg, amelyek nem reálisak. "Megdöbbentő, hogy ilyenkor minden szakember egymás háta mögött mutogat egymásra, egyetlen olyan ember nem volt még, aki kiállt volna a kamera elé, és kijelentette volna, hogy mondjatok nekünk egy vagy két olyan játékost, aki topcsapatban hétről hétre teljesít" - fogalmazott Szalai az utolsó, Andorra elleni világbajnoki selejtező előtt.

Emlékeztetnék, hogy a sajtó kritikus része, amelyik nem az MLSZ és csatolt szervezetei halandzsáit fújja (ld. följebb), hosszú évek óta semmi másról nem beszélt, mint arról, amiről most Szalai: hogy a magyar futball nem lépett előre, a kitűzött célok irreálisak. Kiegészítve azzal, amit Szalai nem mondott, hogy a sportágba pumpált irreálisan sok pénz semmit nem hoz, a stadionépítésekkel kapcsolatban hatástanulmányok nem készültek, az egész rendszer egyetlen ember felelőtlen szédelgésének terméke, akinek a környezetében a jelek szerint nem akad senki, aki figyelmeztetné: nincs ez végiggondolva. Hogy milyen ország az, ahol semmi egyéb nem épül, csak futballstadion?

Hirtelen megszólalt a kormánypárt néhány vezetője is, de vigyázva, szigorúan a sportág keretein belül maradva, mintha a sportág már megint nem stratégiai eszköz volna, hanem ezt az egész futballkatyvaszt Egervári és bandája hozta volna össze, Csányival és egy Vági nevű egyénnel kiegészülve. „Hogy nem szakad rá az égbolt erre a Vági nevű bukott ÁPV-vezérigazgatóra!” – (Deutsch Tamás EP-képviselő az MLSZ főtitkárról). A Magyar Hírlap mini-Ady Endréje is szolgálatba helyezi magát: „Nem az a baj, hogy kikaptatok. Az a baj, ahogy kikaptatok. Takarodjatok, mert ti vagytok a szégyen maga.” „Gyalázat, szégyen, szánalom! Egervárinál nem szabad megállni” (Kocsis Máté, a Fidesz kommunikációs igazgatója).

Itt azért mégis megállnék, ha jónak látja Kocsis, ha nem. Szerintem is tovább kellene ezt gondolni, ugyanis szegény Egervári ennek az egész játszmának nem főszereplője. Sőt, még Csányi sem az, aki túl sokat nem hozott ugyan a konyhára, legföljebb belement, hogy az MLSZ elnöke legyen. Nem: aki szellemileg ezt az egészet fölépítette, egész súlyával mögötte állt, az a kormányfő a maga rettenetes futballszeretetével, és az állam adózás alól törvényesítetten kivont pénzével. Ha Kocsis Máté úgy gondolja, nem szabad Egervárinál megállni, akkor mondja meg, hol látja indokoltnak a tisztogatás beszüntetését. Deutsch is, Kocsis is, úgy beszél a Vági nevű „bukott ÁPV-sről, meg Egerváriról, mintha ezt a velük fémjelzett felépítményt nem Deutsch és Kocsis főnöke találta volna ki. Most mintha az egész magyar futballról kiderülne, hogy a kormányfőnek semmi köze hozzá. Csak a Vági meg az Egervári. Mindenki más csak néha szotyolázott a páholyban. Holnapra kiderül, hogy nem is a páholyban, hanem a nézőtéri kanyarban. Holnaputánra meg az, hogy egyszer arra jártak. Ezt ennyivel nem lehet megúszni.

(A szerző az Élet és Irodalom főszerkesztője)