„Egész egyszerűen tehetetlenül kell nézzük, ahogy ez a kormány napról napra hazugabbá és álságosabbá és aljasabbá válik” – áll az osztrák Thomas Bernhard Régi mesterek című regényében. Bernhard persze hírhedten nagy hazaostorozó volt, de mi, magyarok is sokan gondoljuk ugyanezt a saját kormányunkról. Mindazonáltal osztrák életszínvonalon élni azok sem bánnának, akik rajonganak ezért a kormányért, és persze mindenekelőtt és felett magáért a kormányfőért.

Mivel a mi kormányunk nem csak hazudik – egyetlen adatuk, számuk, állításuk sem igaz –, hanem, ellentétben az osztrákkal, a gazdasághoz sem ért, ezért egyhamar nem fogunk úgy élni, mint a sógorok. Félő, hogy még az unokáink unokái is azt fogják érezni, amikor áthajtanak a határ túloldalára, hogy egy másik bolygóra érkeztek. A probléma sajnos régi keletű, erre utal egy másik osztrák, Ferenc Ferdinánd egykori megjegyzése: „A magyarok rossz ízlésére vall, hogy idejöttek Európába”. Ha ebben volt is némi rosszindulat, tény, hogy a rendszerváltás utáni csaknem negyedszázad alatt sem váltunk a szabadságot nagy becsben tartó nyugati nemzetté, nem váltunk nyugati polgárrá – a polgárnak nem a lakása polgári, hanem az agya –, ezért a hatalomba 2010-ben visszatértek kényelmesen visszaterelhettek bennünket oda, ahonnan elindultunk. A kilátástalanságba, a semmibe. Egy nyikkanás nélkül hagytuk, hogy lerombolják a jóléthez nélkülözhetetlen politikai intézményeinket, hogy az alkotmányunkba bármelyik, parlamenti belépővel rendelkező, felnyírt hajú hülyegyerek azt írjon bele, amit akar, hagytuk, hogy atomerőműről, szobrokról, az iskoláinkról, tíz és százmilliárdok sorsáról, kivétel nélkül mindenről a hátunk mögött, a nyilvánosság tisztító tüzében formált társadalmi viták nélkül döntsenek. Hagyjuk, hogy a közszolgálati adók emberei a képünkbe hazudjanak, és hogy az uraknak ott fenn ne kelljen megmondaniuk, miből telik nekik sok száz négyzetméteres, kétszázmilliós villákra. Mindent hagyunk, amit Kádár alatt is hagytunk.

De a halál csókja most elcsattant az arcunkon. A mind élesebb európai sajtóbírálatok után ezúttal gyors egymásutánban két amerikai elnök is megemlítette Magyarországot – és egyik sem dicsérte. Pár szóval ugyan, de pontosan definiálták a magas rangú Fidesz-káderek intellektuális és erkölcsi tartalmát: úgy, mint pénz, hatalom és az államtól – értsd: Orbántól, Lázártól – nem függő civilszerveződésekben ösztönösen veszélyt szimatoló zsarnokság. A kormányoldalon még mindig azt fújják, hogy itt se voltak, honnan tudják?, de  ez teljesen mindegy, a lényeg, hogy kimondták, és az ő szavaiknak a felcsúti haciendán kívül mindenhol súlyuk van. Ha a mi miniszterelnökünkre nem lehet hatni, előbb-utóbb lehet majd az európaiakra.

Ez pedig jó hír minden magyarnak, aki a rendszerváltás nyilvánvaló kudarcai ellenére is hisz benne, hogy nincs más lehetőség, mint majd mindent elölről kezdeni. Nem tudni, meddig tart ki ez az ismét Moszkvától függő, azaz nemzetrontó, bevallottan demokrácia- és szabadságellenes rezsim, de a hullásuk folyamatát késleltetik a potya eurómilliárdok. Sok magyar még mindig nem látja, mit is ér valójában ez a kormány, mire szolgálnak a miniszterelnök heti elmélkedései, de EU-pénzek nélkül a hívők gyorsan ateistákká válnának. Az élet ugyan még nehezebb, még kiszámíthatatlanabb lenne, de jobb tiszta vizet önteni a pohárba, mert az az alantas, minden ép erkölcsű embert megszégyenítő stratégia, amellyel Orbánék öntudatosan fejik a nyugati adófizetőket, miközben nyíltan saját szövetségeseink és a magyar nép nagy többségének érdekei ellen ténykednek, nem folytatható a végtelenségig. Az elvtelen és hitszegő Orbán-Putyin haverság, ami számunkra a halál második csókja: nem csak létfontosságú nyugati kapcsolatainkat – befektetés, bizalom – fogja végképp aláásni, hanem a saját közvetlen érdekszféránkban is megvetett páriák leszünk, akikben nem lehet megbízni, akik bárkit hátba szúrnak.

És innen hogyan tovább? Magyarországon diktatúra van, nem valami illiberális kórság, ahogy ellenzéki körökben az Orbán rendszert szokás nevezni, na és a végkimerülésig analizálni. Persze a diktatúrák sem egyformák, és ez itt kétségtelenül az engedékenyebb, vidámabb fajtából való, lám, én sem börtönből írok. De ahol Orbán Viktor bármit megtehet, mert a szándékai demokratikus, törvényes úton immár korlátozhatatlanok, ahol a jogaink, szabadságunk és tulajdonunk védelmével megbízott köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság, a legfőbb ügyész és a parlament, egyszóval a teljes államapparátus kizárólag a miniszterelnök hatalmi igényeit szolgálja; és ahol a választás is csupán díszlet, mivel a szabályait a hatalmon lévők mindig az aktuális győzelmi igényük szerint változtatják, lásd: budapesti főpolgármester-választás, az diktatúra. Ahol az áprilisi parlamenti választáson győztes párt annak ellenére juthatott újra kétharmadhoz, hogy rá húsz százalékkal kevesebben, a vesztesre pedig húsz százalékkal többen szavaztak, mint négy évvel korábban, az nem választás. És a sajtó is csak névleg szabad: a kikényszerített, széleskörű öncenzúra és depolitizáltság, a közszolgálati média intenzív kormánypártisága és tucatnyi egyéb ok miatt az ellenzék hangja csak a lakosság töredékéhez jut el. Az RTL Klub megbocsáthatatlan, négy év késéssel elkezdett hiteles tájékoztatása már csak enyhíthet valamit az okozott károkon. A rendszert is ezért döntően a tájékozatlanság és a nép sokkomponensű megalkuvása tartja össze, nem a miniszterelnökbe vetett bizalom.

Az Orbán rendszer minden pórusából a diktatúra levegője, pökhendisége árad – a médiájából, hivatalnokai szájából, Deutsch Tamás twittereiből. A félelem országos. Fülüket-farkukat behúzzák a színészek, a tanárok, egy falusi polgármester vagy a jegyző bárkit éhhalálra ítélhet, szótlanságba, engedelmességbe kényszeríthet. Egy vidám diktatúrához illően kérdezni, méltatlankodni ugyan lehet, de válasz sosincs, minden vizsgálat és eljárás megakadályozható, a hatalom és az emberei ellenőrizhetetlenek, elszámoltathatatlanok. Az ilyen rendszereknek mindig csak jelenük van, jövőjük nincs. Az ismét alattvalóvá vált magyarok pedig mindenbe beletörődnek, mert nem az fáj nekik, amit elvesznek tőlük, hanem annak örülnek, ami megmarad.