Mezítláb rágózik. A mellette álló nyalókát majszol és hangosan nevetnek. Az út mentén az ujjaik között tartják a nyers teát zacskóban. Xinaliq, a hegyi falu felé közeledünk 2300 méter magasan egy szurdokon át. Testükkel sorfalat húznak a szerpentin mellett. De én akkor már sejtem, hogy ők azok, itt a jövő gyerekei villantanak bokát. Hamarosan szétszélednek, futnak fel a kaptatón, meg sem kottyan a csontjaiknak, pedig nem kocognak. Iszonyú gyorsak, és sudárak, és kedvesek, mindkét lábfejük a levegőben. A volt Szovjetunió levedlett országában utazunk, veri a porfelhőt az abroncs, alig bírja a meredek sziklákat az Uaz. Azerbajdzsán olyan, mintha a világ végére jutottunk volna. Ez a világ vége pedig tele van reménnyel, és élettel, hiába élnek az itt lakó emberek több ezer éves elzárt hagyományok között. Aranykezű nők kendőben, egész nap a házban, gyapjút fonnak, a konyhában szamovárt töltenek, szőnyeget készítenek, a férfiak pásztorok és állatkereskedők, keserű dohányszagúak és ostáblán játszanak. Nomád sátruk van odafent, ott nem marad más szórakozás.

Megérkezünk a falusi focipályához. Újabb gyerekcsapat ugrik elénk. Nyalóktól fekete a tejfoguk, mikor fociznak, és véletlenül kirepül az a fog. S aki fogat vált, mehet az iskolába. Aki pedig jól tanul, Európában fog dolgozni. Nem megy katonának Hegyi-Karabahba az örmények elleni végtelen háborúba. Megfogja Allah azt, aki elmehet innét.

Kattintson galériánkért!

Kiss Noémi

Már egy hete úton vagyunk. Eddig csak olajfákat láttunk a több száz kilométeres vonalon Bakutól idáig. Lila és kék kaukázusi bogáncsot, forrásokat, sárga, égető köveket, melyek éjszaka szétfagynak, hatalmas darabokban zuhannak le a völgybe, kattan a kőzuhatag. De most már a gyerekek alakjának árnyéka feszül rá az aszfaltra. Kötött mamusz vagy bocskor van a lábukon, lerúgják, futnak az elgördülő autók mellett. Hoznak egy labdát, rúgják. Teával kínálnak, cukorral és nem fogadnak el semmilyen ajándékot. Kacagva adják be az ablakon a felkapaszkodó teherautósofőröknek a további tealeveleket. Hátuk mögött temető és sírok elszórva a hegyoldalban.

Ebben a faluban nincs kijelölt sírhely, minden család igyekszik a domboldalon találni egy helyet, ahová az elhunytakat a földbe teszik. Azt is, aki elment, mert a világban húsz ezer xinaliki ember él. Itt a faluban már csak kétezren. A sírok között bárányok kapaszkodnak és a hegyi kecskék, szamarat és kutyát is látni, de kutyát ritkán, hiszen sem udvara, se kerítése nincs a házaknak, nincs hová kikötni őket. Tyúknak és a kakasnak is alig van hely. A házak teteje Xinaliqban maga az utca. A kerítés pedig száradó trágyából van, amivel a mínusz húsz fokos dermesztő hideg télben fűtik a kályhákat. Ide úgysem jön senki, vége az útnak és vége a világnak is. A világ vége pedig gyönyörűen kietlen, felkövezett hegyvidék. Maga a föld és a tűz, ami a hiedelemviláguk szerves eleme. Egyik kezével elvette, a másikkal ide adta nekik Istenük ezt a különös és fantasztikus vidéket.

Kattintson galériánkért!

Kiss Noémi

Pár éve épült az út 2006-ban, amin az autónk kapaszkodik. Nemrég még hetekig tartott, amíg a közeli Qubába leereszkedtek a traktorok a hatalmas sárban. Xinaliq zárt világ, amit nemsokára épp ezek a gyerekek fognak eltűntetni. Mert az elvándorlás az elmúlás gyorsítója. Ezekre a szorgos és különösen furfangos gyerekekre a világ minden táján szükség van Amerikától Ausztráliáig.

Azerbajdzsánban vagyunk, Bakutól több száz kilométerre a Kaukázusban. Egyetlen turistával sem találkozunk, aki szembe jönne velünk. Idegenek nem nagyon jönnek, drága és nehéz is megszerezni a vízumot. Ez az ország nem nagyon szereti, ha valaki a hegyekre, meg a falvak lakóira kíváncsi. A falu inkább szégyellni való szegénység. Bezzeg az olaj és a gáz munkásai, de azok úgyis mind a városokban élnek az oligarcháikkal.

A xinaliqi gyerekek, ha felnőnek, Európába készülnek. Németországban dolgozni pár évet egy gyárban, az már komoly karriernek számít. Vagy egy amerikai telepen.  A család minden vagyonát, amit teából, szőnyegkészítésből, gyapjúból vagy bárányhússal keres, a legjobb tanulóra költi. Xinaliqban kiváló iskola van, Qubában már angolul tanulnak a fiatalok, és aztán elhagyják az országot, hogy gazdagon térjenek vissza. Plazmatévét raknak a húszrétegű perzsa díványhoz, és a Karabahban elhalt nagybácsi fényképe mellé kifüggesztik első okos telefonjukat. Így lesz idillien modern a régi, ezer éves kőházuk . A plazmatévé a szőnyegezett nappalikban mutatja az ebédünk alatt a háborús híreket: olaj, olaj, olaj. Az udvaron kézmosó, jó illatú szobák, konyha, ebédlő. Példás rend. Az egyik xinaliqi családnál bárányhúst ebédelünk, mint minden nap Azerbajdzsánban, leves vagy saslik formájában.

Kattintson galériánkért!

Kiss Noémi

Xinaliqhoz hasonló falut még sosem láttam, és nem is nagyon láthattam volna, hiszen a világ egyik legmagasabban fekvő, magányos és kultikus településén állok. Körülbelül ötezer éves lehet a kultúrája, de a leírások is csak találgatnak. Mecsetek és tűzszentély található erődszerű falai között. Itt, ahol látványosan tapadnak a hegyek egymáshoz, mintha a sorfalat álló gyerekek ők maguk volnának. Itt nagyon hamar csontfoga nő a gyerekeknek.

A szerző köszönettel tartozik Sajó Tamásnak, aki a túrát vezette.