1. „Boldog, kinek van otthona.” (Nietzsche)

„Ebből nem lehet baj. Ebből nem lesz baj” – ismételgette anya. A gyerekek pedig hallgatták. Ezerkilencszázkilencvenkettő, Vera tizenöt, a húga tíz éves volt. Akkor még az anya és az apa olyan, mint a nap és a föld, a víz és a levegő. Anya és apa az univerzum, és az univerzum megtart, ugye? Bár apa akkor már több mint tíz napja kómában feküdt, anya pedig minden nap sírt, sokat, de valahogy a hitük a dolgok rendjében sehogy nem tudott meginogni. „Nem voltam magamnál azokban a hetekben – mondta később anya – nem is tudom, mit tettem, miért tettem.” Mert egyik ilyen sírós este beállított egy gyerekkori jó barát, eliszogattak a múlton merengve, és a régi cimbora addig-meddig duruzsolt anya fülébe, hogy így meg úgy, ez csak egy biztonsági papír, csak egy kis aláírás, egy semmi, gyakorlatilag formaság, hogy anya végül aláírta a nevét, a közös nevüket a kezességi szerződésre. Pár hónap múlva pedig menniük kellett. A semmibe, a semmivel. Mert teljes vagyonra ment az egész, persze, vitték a két kocsit, a lakást, vittek mindent, ott álltak pár bőrönddel később, nem kellett költöztető sem, csak egy tehertaxi. Vera máig emlékszik, ahogy ténferegett az utolsó percekben a kapu előtt, a régi orosz gitárjával a kezében.

Kecskeméti Dávid / Van Esély Alapítvány

Apa megint kórházba került, nem bírom, hogy mindenre csak magam vagyok ismételgette egyre gyakrabban anya, pedig éppen az mentette meg őket, hogy nem voltak teljesen egyedül. Volt mögöttük egy család, ami olyan volt, amilyen. Elvertétek mindeneteket, pedig én a nyaralót adtam el, hogy lakást tegyek a seggetek alá, kiabálta az egyik nagymama, a másik meg csak sóhajtozott, hogy ekkora szégyent, földönfutóvá lett az ő gyermeke. Hát hol futnánk, ha nem földön, kérdezett egyszer vissza Vera, de felelet nem érkezett. De mondtak, amit mondtak, csak lett valahogy pénz a kéthavi kaucióra, el lehetett kezdeni. Azaz lett folytatás. A család kicuccolt egy városszéli lakótelepre, kilencedik emelet, tőlük nem messze a sertéshizlaló. Nyáron a bűz elviselhetetlen volt. Évekig éltek ott. És Vera utána hosszú-hosszú évekig nem bírt még csak rá sem nézni a hajléktalanokra. Minden arcból az nézett vissza rá, hogy egy hajszálon múlt. És anya erején. De az egyedül kevés lett volna.

2. „Tökéletesen ehető ételt kotrunk a komposztálóba, és közben az utca végén az emberek egy csésze tea és egy zacskó sült krumpli áráért koldulnak.” (Nick Hornby)

„Akkoriban ismerkedtünk meg Jánossal, amikor kriminalizálni kezdték a hajléktalanságot, én pedig a férjemmel beléptem az egyik ez ellen fellépő mozgalomba – meséli X  - János a Ferenciek környékén élt, hol egyik, hol másik kapualjban húzta meg magát. Elmesélte, hogy nem talál normális szállást, mindenről lecsúszik. Beszélgettünk következő alkalommal is, szimpatikus volt, értelmes. Nekünk meg volt lakásunk. Nem egy palota, külön szobát nem tudtunk felajánlani neki, de azt igen, hogy beköltözhet egy ideig a nappaliba. Ő cserébe segített nekünk a házimunkában. Igyekeztünk mindennel támogatni őt. A külvárosban laktunk, így vettem neki bérletet is, neki adtam a régi számítógépem.  Mindhárman tudtuk, hogy szövetségünk nem egy életre szól, mégis nehéz volt a búcsú pillanata. Sokat beszélgettünk, amíg velünk élt, főleg a férjemmel kerültek közel egymáshoz, de azt már az első alkalommal leszögeztük, hogy a célunk mindössze annyi, hogy adjunk neki hátteret, amíg munkát talál. Nem is tudom, mit vártunk. De az kicsit fájt, hogy nem éreztük, élne a lehetőségeivel. Közben pedig tudtuk, hogy ez talán ebben a sokkban – beleértve a pozitív sokkot is – nem elvárható, és egy sokkal szerencsésebb starttal és hátérrel sem könnyű munkát találni.

Kecskeméti Dávid / Van Esély Alapítvány

János végül mindössze két hónapon át élt velünk. Ez már évekkel ezelőtt volt, de a meleg érzéseink megmaradtak egymás irányába. Látom az aktivitásait, a képeit a facebook-on, és ilyenkor arra gondolok, jól van, rendben van. És külön jó, hogy talán ehhez – ha csak annyival is, hogy kis ideig azt érezhette, nincs egyedül - mi is hozzájárulhattunk. Mert ha rögtön nem is, de később talált munkát. És én is sokat tanultam Jánostól. Az egész történetből, önmagamról is. Hogy ettől én még nem lettem jó ember. Az, hogy ha adunk, mert van miből, annak voltaképpen természetes dolognak kellene lennie. Nem szükséges mindenkinek hazavinnie azt, akinek nincs hol lehajtania a fejét. De amit tehetünk, azt igenis meg kellene tennünk.” Barátnőm azt is Jánostól tanulta meg, hogy már az is erő, ha el tud fogadni valaki segítséget. És először merült fel benne az a kérdés is, hogy nem megalázó-e már a puszta tény, hogy ő ezt felkínálja. Hiszen ezzel érezteti a másikkal, hogy annak segítségre van szüksége. A kérdés, hogy mennyire lehet belelépni egy másik ember életébe.  De ezzel együtt azt is felismerte, hogy sokaknak elég egy apróbb dolog is, hogy előbbre jussanak.

3. „Egy jó ember nem áll fel a buszon, ha leül mellé egy ilyen szatyros. Én jó ember vagyok. Mégis felállok.” (Peer Krisztián)

A belvárosban, a húgomék utcájában él egy hajléktalan, aki csak és kizárólag az autósoktól kér pénzt. Mástól el sem fogad semmit, tőlünk sem. Amikor rákérdeztünk miért, csak annyit felelt, hogy mi is elég csórók lehetünk, ha állandóan gyalogosan járunk. Ha mindent összevetünk, igaza van. Ám az is igaz, hogy sokunknak igen ellentmondásos a viszonya a hajléktalanokkal. Azt gondoljuk, ha kimegyünk tüntetni értük, ha meghívjuk őket ebédre, mi már mindent megtettünk. De ha teszem azt – és a példa valós - egy lakóközösség megengedi, hogy a régi mosókonyhába meghúzza valamelyikük magát, és aztán az első emeleti lakásban ágyi poloskára lelnek, áll a bál. És még csak nem is mondhatjuk, hogy a felháborodott lakó, aki annak idején megszavazta a lakógyűlésen a költözést, az egy embertelen szörnyeteg lenne. Senki nem rajong az ágyi poloskákért. És az sem jó, hogy lassan egy lépést sem lehet megtenni anélkül a belvárosban, hogy ne kérnének tőlünk valamit. Ha mást nem, egy szál cigarettát.

Kecskeméti Dávid / Van Esély Alapítvány

Nem szeretjük nézni a valóságnak ezt az arcát. Még azok sem, akik sokszor segítenek. Páran úgy, hogy kimondottan egy valakit támogatnak. „Van a Deák téren egy hajléktalan, aki egy kulturális utcalapot árul, évek óta – meséli a barátnőm – amikor arra járok, veszek tőle egyet. Mélyen megérint, ha meglátom őt, összeforrt bennem az alujáró képével. És ő is megismer, már messziről köszön. Pedig van, hogy hónapokig nem vezet arra az utam.” Persze, nagyon jó, hogy ez az ember a lap miatt szerzett egy lehetőséget, amivel élni is tud. De annyian vannak még, elfelejtve, a periférián. Biztos vagyok benne, hogy a vég akkor jön el, amikor már egy kicsi esély sem látszik. „Soha ne add fel”. Ez volt Vera anyjának jelmondata, hosszú évekig. És pereskedett, kijárt, intézett, pedig sokszor igazán kétségbeejtőnek tűnt a helyzet. És a végén nyert. Nyert egy házat. De talán akkor már ez nem számított. Az apa akkor már halott volt, az anya pedig előbb belebetegedett, majd belehalt a történetbe. Nem szabad idáig jutni. Mert igenis lehet adni mindenkinek – még időben - egy esélyt.

Kecskeméti Dávid / Van Esély Alapítvány