Vasárnap éjszaka fél tizenkettő körül rám írt a fiam: Könnyezek. Most először érzem úgy, hogy nem lenne szabad elmennem ebből az országból. Gyávának érzem magam, mert maradni kell, elérni mindenkit, felnyitni a szemét, feltárni mindent. És közben félek.

Összeszorult gyomorral válaszoltam: Ne! Ha menni tudsz, menj! Majd, egyszer, talán, visszatérsz.

Egyetlen gyerekünk. Ha elmegy tanulni, mert elmehet, nem könnyezni fogunk, hanem zokogni. És folyton csak várni.

Bár…mit is várunk?

Magyarország vasárnap elvesztette a közeljövőjét. Mert elveszett egy generáció hite. A reménye, hogy ez hamarosan ismét egy élhető, felvilágosult, európai ország lesz, ahol minden értelmes gondolat teret kap, és alkotóvá válik.

Aligha fordult még elő valaha, hogy az első szavazóknak szánt ajándékok már a választás napjának délutánján elfogytak. Most igen. Mert működött ezeknek a srácoknak a hite. Azoké, akik úgy gondolták, csupán egy rémálom a kép, amelyben riadttá tett emberek fröcsögve gyaláznak előttük lobogtatott démonokat, és alakulnak át hűséges csapattá, amelynek egy küldetése van: megtartani a hatalmat annak, aki kitalálta őket.

Orbán Viktor nem Magyarországot védte meg a kampány heteiben, és nem azért küzdött összeszorított fogakkal vasárnap. A szeme előtt csak a hatalom lebegett, közben a félelem hajtotta. A rettegés attól, hogy egyszer számon kérnek rajta mindent, amivel ezt az országot visszataposta a huszadik század legundorítóbb második felébe. És vele rettegtek csatlósai, akiknek viszont nem a hatalom a fontos, hanem a konc, amely a pulpitus mellől leesik.

Úgy hozta a sors, hogy életem első huszonegy évét egy diktatúrában húztam le. Igen, a gyalázatos huszadik századi diktatúrák egyikében. Túl lehetett élni Ceausescu Romániáját is. Olyan élet volt, amilyen, de meg lehetett maradni. Zárt körökben, óvatosan, elfoglalva magunkat, külön világot építve, és úgy téve, mintha életünk teljes lenne, mert mi azzá tesszük.

Nincs ez másképpen most sem. Építsünk magunknak világokat, és higgyük, hogy ezek metszik egymást. És egyszer majd teljesen összeérnek. Civil közösség, mondhatnánk, és tudjuk, magának a jelzőnek a használata is gyanús, de hát legyen az, mindent nem lehet beszántani. A tudatot a legkevésbé. Azt a meggyőződést például, hogy lehetünk hasznosak, mert szükség van ránk. Álljunk oda nálunk rosszabb helyzetben lévők mellé, főzzünk vagy gyűjtsünk nekik, tanítsunk, ha van mit, építsünk, vagy csak társasozzunk velük, mert örülnek neki.

Barátkozzunk egymással, olvassunk, ismerkedjünk, és ne hagyjuk abba: beszéljünk, beszéljünk beszéljünk. Idegenekkel. Írásban vagy szóban, de tegyük meg. Lássuk, hogy van világ a lelküket óvó buborékainkon túl is. Próbáljuk megérteni őket, és talán egyszer ők is megértenek minket. 

Túlélni kell. Alámerülni és kibekkelni? Csak kibekkelni. De nem alámerülni. Mert ez a cél, a mélyből nem szűrődik ki a hang. Hiszen a hang akkor is veszélyes, ha szűk körben kezd el terjedni. Pedig azoknak, akik itt vagyunk, és már itt is maradunk, van hangunk, és van még reményünk is.

Nem, nem pártokban bízunk. Megmutatták magukat, láttuk őket, köszönjük, nem tetszett. Már ne mondják azt, hogy majd legközelebb jobb lesz. Nem lesz az. Egy ekkora választási napalmozás után a törvényszerű az, hogy négy év múlva még mindig csak sarjad az új növényzet. Lehet szép is, csak elég erős nem lesz ennyi idő alatt.

De bízhatunk tanárokban, akik még úgy nevelik gyerekünket, hogy ne veszítsék el önmagukat, bírákban, akik továbbra is a jogban hisznek és nem a pofonban, papokban, akik képesek elutasítani a gyűlöletet, remélhetjük, hogy maradhat még újságíró, aki tényekből ír, nem proklamációkból, és erősíthet minket a tudat, ha mindezzel nem vagyunk egyedül.

Így jártunk, innen kell megoldani, hogy amennyire tudunk, de éljünk értelmesen, önmagukkal nyugalomban.

Mit mondunk azonban a gyereknek? Jogunk van-e azt kérni, hogy maradjon?

Menj! – írtam az éjszaka, és ugyanezt mondom most is. Ne legyünk önzők, hanem szeressünk. A gyereket meg ezt az országot is. A romokon nem lehet építkezni, ott előbb takarítani kell. Az pedig a mi feladatunk.

Lehet, hogy nem négy év alatt sikerül, hanem újabb nyolc kell hozzá. Mocskosul sok, de mi már tudjuk, hogy ki lehet bírni. Többször kibírtuk - csak ebben az évezredben már kétszer. Ha most is túl leszünk rajta, mert túl leszünk, na akkor lehet hazahívni a gyereket. De addig még elég sok dolgunk van.

És közben persze zokogunk.