Bár a múltkor, egy röpke kegyelmi pillanatra működött: volt egy adózási kérdésem, amire az ügyfélkapun nem találtam választ; a neten tavalyelőtti és áttekinthetetlen cikkek voltak, én meg fogtam magam, és nem hiszik el, felhívtam az adóhivatalt. Köszöntem és bemutatkoztam, mire az ügyintéző is köszönt és bemutatkozott. Uh. Elmondtam a kérdésemet, érti, felelte, és világosan elmagyarázta, mi a helyzet. Mire én, hogy bocsánat, ha feltartom, de még az is volna, hogy – mire ő: dehogy tartom fel, azért van itt, és azt a kérdésemet is megválaszolta, aztán egy másikat is, és így haladtunk, míg végül nekiszegeztem a kérdést, mi végre is vagyunk e világon – na, jó, azt már nem mertem, habár sajnálom azóta is.

Ezzel a történettel az a gond, hogy kivételes. Igazából a legnagyobb baj Magyarországgal az, hogy nem működik. És ez nem is politikai kérdés. A nem-működő ország mindenkinek rossz. Senki nem élvezi, hogy lehetetlen parkolni a fővárosban, hogy lerobban a tömegközlekedés, hogy a budai Várban (!) nincsen használható közvécé, vasútállomásokról vagy bíróságokról már ne is szóljunk, és végképp hallgassunk a kórházakról és rendelőintézetekről.

Ami kerek, felemeljük és visszük, ami pedig szögletes, gurítjuk. Mert mikor indul cammogó útjára a kukáskocsi? Naná, hogy a reggeli csúcsforgalomban, hogy a rosseb egye meg. Az iskola körüli burkolatjavítást a nyári szünetben végzik el, ugye? Nem, tanévkezdéskor látnak hozzá. Mikor vannak nyitva a posták, hivatalok, bankok: öt óra után, esetleg kora reggel? Á, hiszen akkor bármelyik nap el lehetne intézni bármit. (Sőt, a péntek valami misztérium folytán megrövidül, és kettő-háromkor minden ügyfélszolgálat bezár.)

Érdekes, ha a szolgáltató vagy a hivatal akar tőlünk valamit, az ügyintézés gördülékeny. Felhívnak, hogy az internetcsomagod helyett most kaphatsz egy másikat, csak egy kicsit lesz drágább, viszont sokkal jobb. Oké, mondod, és másfél perc alatt telefonon megkötitek a szerződést, következő héten már fizeted a magasabb összeget. De a net lomhább, mint valaha. Telefonálsz: hívásod fontos számukra, pillanatnyilag minden ügyintéző foglalt, viszont meghallgathatod a Kis éji zenét gépzongorán harmincszor. Ha felveszik, nem értik a problémát, az ő részükről minden rendben, de add meg a számodat (!!!), a karbantartó kolléga jelentkezni fog.

Aztán egy hajnalon, hat óra harminc perckor megcsörren a telefonod, majd elhallgat. És kapsz egy üzenetet, hogy megkísérelték felvenni a kapcsolatot, sajnálatos módon nem sikerült, de ha továbbra is fennáll a probléma, hívd az ügyfélszolgálatot. És hagyod az egészet a francba, pedig a probléma, a fene essen belé, fennáll (két év hűségidővel).

Amióta ún. egyéni vállalkozó vagyok, sokszorosan érzem a helyzet súlyát. A múltkor kiderült: bővítenem kéne az ún. tevékenységi körömet. Ez a karbantartás miatti lefagyások, számos eltévedés és egyéb malőrök után meg is van, és a NAV küld róla egy igazolást. (Szívesen beszélnék az online kormányablak ergonómiájáról is, de az nincs neki.)

Másnap felhív az ügyintéző az okmányirodából: legyek kedves befáradni, és hozzam az igazolást. Amit a NAV-tól kaptam? Nem, amit annak alapján az önkormányzattól kapok. Hívom az önkormányzatot. Jöjjek be, mert a TEÁOR-szám (nem is tudom, mi az, de illetlen dolognak hangzik), külön iktatószámokon további altevékenységeket takar, vegyek tehát altevékenységenként háromezerért illetékbélyeget, azt vigyem be a NAV-os igazolással. Beszaladnék a postára illetékbélyegért, mert nehogy már ugyanott lehessen venni azt a rohadék illetékbélyeget, ahol le kell adni, ám az itteni posta tipikusan az a hely, ahol régen valamennyire meg lehetett oldani dolgokat, aztán bevezették a sorszámkiadó automatát.

És álljunk meg kissé a sorszámkiadó automatánál. Én nem tudom, ez a biszbasz mibe kerül, és miért kötelező lassan már patikába meg trafikba is, csak azt tudom, hogy mikor a postán kivételesen nincs tömeg, és ott ül négy hölgy unatkozva az ablakok mögött, nem mehetek oda egyikhez se illetékbélyeget venni gyorsan, hanem húzzak sorszámot. Sorszámot, érted, amikor nincs is sor. Aztán öten unatkozunk a vánszorgó időben, mire megjelenik a kijelzőn a szám, amiről cetlivel igazolhatom, hogy az enyém.

Az önkormányzatnál a hölgy elém rak egy csomó papírt: ide ragaszt, oda tölt. Anyám neve nyolcszor, szülhely, szemszám, iktató- ,ügyfél-, adó-, adóazonosító szám, taj-, szig-, nyilvántartási és egyéb számok: mindegyik hosszú, és ne merj hibázni, mert a rendszerben, ahová ez kerül, megvan az eredeti, és rögvest kiderül a baki. Nyálazom és ragasztom a bélyegeket, meg is vagyunk, majd postázzák a bejelentésről szóló igazolást, és azt kell vinnem az okmányirodába.

Értem, mondom, tehát bejelentettem a NAV-nál, ott kaptam egy igazolást, aminek alapján itt számtalan papírt kitöltöttem, hogy önök adjanak erről egy igazolást, amit vigyek át az okmányirodába, ahol adnak egy igazolást az igazolás igazolásáról. Majdnem jól látja, feleli pajkosan a hölgy, de négy. Mi négy? Az igazolás igazolásának az igazolásának az igazolásáról lenne szó, ami négy, viszont, megsúgom, mondja, az okmányiroda nem igazolást fog kiadni. Hanem? Jegyzőkönyvet készít. És attól én boldog leszek? Biztosan, kacag a hölgy.

Az okmányirodában azt kérdezi a hölgy tágra nyílt szemekkel: papírt hozott? Igen, mondom, kőtáblákat kellett volna? Jaj, hát az önkormányzatnak is át kellett volna állni digitálisra, ne csináljam, hogy nem álltak át! Kicsit én is csodálkoztam, mondom röstelkedve, hogy ennyi papír, a mai világban. Ugye, feleli a hölgy, agyrém, ő nem is érti, csettint bosszúsan. Most akkor mi lesz, kérdem. Megoldjuk, sóhajt a hölgy. De ha átálltak volna digitálisra, nem is kellett volna illetékbélyegeket vennem? Ja, de, biztos. És mire ragasztottam volna? Hát a papírra, amit leadott. Aham, akkor az ide utat spórolhattam volna meg? Ó, nem, személyesen kell aláírni. De akkor minek nekünk bármiféle digitális átállás?

Jó kérdés, mondja a hölgy, és nevet.

Nézem a közben kinyomtatott háromoldalas jegyzőkönyvet. Ez miről szól, kérdem. Hát arról, hogy minden rendben. Itt tessék aláírni, meg itt, meg itt, ez az ön példánya. Meddig kell megőriznem? Hogy őszinte legyek, mondja a hölgy, ezt senki az életben nem fogja kérni, nálunk úgyis megvan még hetvenöt évig.

Hetvenöt évig fognak őrizni egy nyomtatványt, ami nem szól semmiről, mondom a hölgynek. Már rég nem leszünk, az unokáink sem fogják látni, de arra sem veszi majd senki a fáradságot, hogy megsemmisítse, hiszen ez eleve semmi, és ki tudná megsemmisíteni a semmit? A semmit iktatjuk és töltjük ki és fűzzük le és írjuk alá, ahogy a semmire várunk a dugóban az M1-es bevezető szakaszánál, mondom a hölgynek, a semmiért állunk tömött sorokban a nyugdíjpénztárnál, a semmit hozza ki a postás, a semmire vállalunk hűségidőt, mondom, és kimegyek az okmányirodából.

Azt hallottam, van egy ír mondás: legyél fél órája a mennyben, mire az ördög rájön, hogy meghaltál. Ha majd a magyarok istene szólít minket, tartok tőle, elakadunk a felhőkön túli torlódásban. És mire a nagy, fehér hivatalba érnénk – ahol nem sorszámok, hanem igazi emberek lehetnénk – már magához ragad a vérvörös, patás ügyintéző. Úgyhogy nem érdemes meghalni se, esetleg tenni valamit, hogy jobb legyen, mit tudom én, írni egy cikket, vagy másképp felszólalni a rendszer ellen, de illetékteherrel, gondosan iktatva, lefűzve, minimum két példányban.