Thatcher jobban kedvelte a magyar bevándorlókat a vietnamiaknál

A nemzeti levéltár által most kutathatóvá tett, három évtizeddel ezelőtti dokumentumtömeg feltárja: az akkor újonnan megválasztott brit kormányfőtől - Nagy-Britanniai első női miniszterelnökétől - tízezer vietnami menekült befogadását kérte az ENSZ menekültügyi főbiztossága. Vietnamból - Saigon 1975-ös eleste óta - tömegével menekültek az emberek. Sokan közülük lélekvesztőkön vágtak neki a tengernek, ahonnan brit kereskedelmi hajók is százasával halászták ki őket. Akik brit hajókra kerültek, azokat általában az akkor még brit gyarmati uralom alatt álló Hongkongba telepítették.

Margaret Thatcher azonban vonakodott attól, hogy a menekülteket Nagy-Britanniába szállítsák tovább. Külügyminiszterének, Lord Carringtonnak és belügyminiszterének, William Whitelaw-nak a korabeli feljegyzések szerint kijelentette: akik nyomást gyakorolnak rá a vietnami "csónakos emberek" megsegítése végett, "először fogadjanak be egyet a saját házukba". A kormányfő világossá tette azt is, hogy "sokkal kevésbé ellenzi például (...) a lengyel és a magyar bevándorlók (befogadását), mert ők könnyebben beilleszkedhetnek a brit társadalomba".

Thatcher előállt egy eredeti megoldási javaslattal is: indítványozta Malcolm Fraser akkori ausztrál miniszterelnöknek, hogy Nagy-Britannia és Ausztrália együtt vásároljon egy szigetet Indonéziától vagy a Fülöp-szigetektől, a vietnami menekültek letelepítésére.

Ízelítőt kaphattak az új brit kormányfő lényegre törő stílusából a japán protokollosok is, akik az 1979-ben Tokióban rendezett gazdasági csúcsértekezleten "húsz karatehölgyet" - vagyis női testőrt - javasoltak kirendelni a brit miniszterelnök személyes védelmére. "Ha a többi delegációvezető mellé majd kirendelnek húsz karateurat, akkor rendben van, de velem senki ne kivételezzen" - állt a japán vendéglátóknak küldött válaszjegyzékben.

Az 1979-es év súlyos sztrájkhulláma, amelybe Thatcher elődje, a munkáspárti James "Jim" Callaghan is belebukott, nem kímélte a holtakat és a gyászolókat sem. A liverpooli városi tanács kezelésében álló temetők sírásóinak munkabeszüntetése miatt a temetetlen elhunytakat már az egyik helyi gyárépületben kellett tárolni, és a helyzet kezdett tarthatatlanná válni. 

A korabeli hivatalos iratok tanúsága szerint a liverpooli tanács először a hadsereg segítségül hívását fontolgatta a sírok kiásására, de felmerült az a javaslat is, hogy esetleg a hozzátartozók "maguk gondoskodjanak" néhai szeretteik sírjának megásásáról.