Hát ezek meg kicsodák? És hogy néznek ki? – archív híradófelvételeken még most is leolvasható a kíváncsisággal vegyes megrökönyödés a nyugatnémet parlament képviselőinek arcáról. Nem csoda. Amikor a Zöldek első ízben vonultak be a Bundestag plenáris ülésére, hogy választási sikerük után elfoglalják helyüket a legfelsőbb népképviseletben, a farmeros, kézzel kötött pulóveres, szakállas fiúkból és kezükben virágot hozó lányokból álló tarka csapat már külső megjelenésével is igencsak próbára tette azon régi honatyák (honanyák akkor még csak elvétve voltak a képviselők között) toleranciaképességét, akik a reggelihez is öltönyben-nyakkendőben ültek le.

Pedig akkorra – 1983-at írtunk, amikor a választáson a Zöldek 5,6 százalékot szereztek, és ezzel átlépték a bekerüléshez szükséges ötszázalékos küszöböt – már három éve hozzászokhattak, hogy új párt jelent meg az addig kétosztatú politikai színtéren. Éppen harminc éve, 1980 januárjában gyűltek össze ugyanis a környezetvédő csoportokból, békemozgalmakból, polgári kezdeményezésekből, baloldali alternatívokból és álmodozó idealistákból érkezők Karlsruhéban, hogy megalakítsák az antipártot. Azt a politikai erőt, amely valami gyökeresen újat tűzött ki célul: atomfegyverek és atomerőművek nélküli világot, erőszakmentességet, búcsút a háborúktól, társadalmi igazságosságot és esélyegyenlőséget, a diszkrimináció és a rasszizmus minden formájának elutasítását és az emberi környezet megóvását. Ezeket a célokat volt hivatva már a külsőségekben is megjeleníteni a természetes fonalból kötött pulóver, rajta a békemozgalom kitűzője, a napraforgó, a bicikli.

Harminc év elteltével már nemigen lehet szembeszökő különbséget találni a Bundestag folyosóin a jobboldali konzervatív, a szociáldemokrata vagy éppen a zöldek pártjához tartozó képviselők külső megjelenésében. Legfeljebb a még a mostani havas időben is a biciklijével közlekedő, 71 éves Christian Ströbele – akit már harmadszor választottak meg egyéni körzetében Berlin Kreuzberg kerületének polgárai – lóg ki a sorból.

Ám annak ellenére, hogy sokan mára már belesimultak az általános képbe, és a polgárpukkasztó, tornacipős-farmeres amatőrök némelyikéből nemzetközi szinten tevékenykedő politikus, majd keresett tanácsadó lett (Joschka Fischerről készült Portrénkat lásd a 98. oldalon), korántsem lehet azt állítani, hogy a Zöldek céljai is elvesztek volna a nagy semmiben. Éppen ellenkezőleg, a német társadalom ma nagyon sokban különbözik harminc évvel ezelőtti önmagától, és ez nem kis részben az ő megjelenésüknek és szerepvállalásuknak köszönhető.

Ma már megszokott dolog a szelektív hulladékgyűjtés, nemcsak a városokban, hanem a kis településeken is. Alig látni eldobált műanyag palackokat, mióta az 1998 és 2005 között a Zöldek vezette környezetvédelmi minisztérium keresztülvitte a műanyag palackok és a sörösdobozok betétdíját. Az országot járva mindenütt óriási szélkerekek, a házak tetején napkollektorok látványába ütközik a látogató. Az energiatermelés csaknem tíz százaléka már ma is megújuló forrásokból származik, 2020-ra ez minimum húsz százalék lesz. 2021-ig fokozatosan leállítják az atomerőműveket – és bár a konzervatív választási győzelem után sokan azt hitték, a kizárólag jobboldali pártok alkotta új koalíció azonnal felrúgja majd az előző kormány által megkötött egyezményt, nem ez történt. Legfeljebb egy-két erőmű nyerhet még pár évet, de új építéséről szó sincs.

A női egyenjogúságért gesztusokban és szervezeti döntésekben is sokat tettek a Zöldek. A párt és a frakció élén mindig két társelnök áll, és az egyiküknek nőnek kell lennie. Az pedig, hogy Claudia Roth mellett a másik társelnök, Cem Özdemir személyében most először migrációs hátterű vezető áll egy német parlamenti párt élén, a Zöldek integrációs elkötelezettségét dicséri. Ma már természetes, hogy család- és nőügyi tárca van a német kormányban – ez is a harminc évvel ezelőtti követelések része volt –, és sok társadalomkutató egyetért abban, hogy Angela Merkel személyében ma nem lehetne nő a német kancellári poszt birtokosa, ha a 68-as diákmozgalmak után a Zöldek nem kezdik el felkavarni a német társadalom addigi értékrendjét.

Néhány kezdeti, bázisdemokratikus és tulajdonképpen szimpatikus elvüket azért feladták, vagy fel kellett adniuk. Így például már nem cserélik le kétévenként parlamenti képviselőiket (mert mire beletanulnának a munkába, már mehetnének is), és nem kell beadniuk a közösbe a képviselői tiszteletdíjnak azt a hányadát, amely meghaladja egy szakmunkás átlagfizetését. De kongresszusaikat továbbra is heves viták, gyakran a vezetőség szándékaival ellentétes döntések jellemzik. A politikai palettán is nehezebb beskatulyázni őket, mint a kezdetekkor. Az akkor egyértelműen baloldali indíttatású zöldek (az alapítók közül sokan jöttek különböző balos mozgalmakból) ma már mindenkivel koalícióképesek. Legalábbis a tartományokban. Hamburgban a kereszténydemokratákkal, a Saar-vidéken a kereszténydemokratákkal és a liberálisokkal alkotnak kormánykoalíciót. Választóik is egyre inkább polgárosodnak, ami legjobban a helyhatósági szinten látható: Freiburg, Tübingen, Bad Homburg, csupa tehetős város, jól szituált lakosokkal – és a Zöldek pártjából választott polgármesterrel. Némi malíciával azt is lehetne mondani, ma már olyanok is rájuk szavaznak, akik megengedhetik maguknak, hogy bioboltban vásároljanak, méretes családi házukban alternatív energiaforrásként talán soha meg nem térülő hőszivattyút üzemeltessenek, és második autónak hibridmeghajtású Toyota Priust vegyenek. Egy szó, mint száz, a zöldek céljai mára olyannyira átitatták az egész német társadalmat, hogy lassan valami újat kell kitalálniuk, ha meg akarják őrizni eredetiségüket.

WEYER BÉLA / BERLIN